Tizenegyedik Fejezet

- Miért hívattál? - kérdeztem a hetedik osztag Vezetőjétől, Ramon-tól.

- Eddig, ugyebár a gyengélkedőn voltam, így sajnos nem volt alkalmunk megismerkedni. Rengeteg mindent hallottam rólad, szóval többet tudok, mint hinnéd.

- Ismerkedni akar? - röhögtem.

- Nem, nem arról van szó. Csak arra szeretnélek kérni, hogy a holnapi bevetésnél te inkább... Maradj itt, és tanuld ki a Tervezői munkát. Nem csak holnap, arra kérnélek, legyél inkább Tervező.

- De miért? Jó Nyilas vagyok! Nekem van a második legjobb célba lövő képességem az osztagban!

- Igen, de folyton csak a gond van veled. A homlokodra van írva a számod, ez hatalmas kockázat. Ha tervező lennél, nem lennél halálveszélyben, csak kivételes alkalmakkor.

- Nem! - csattantam fel - Nem leszek soha Tervező! Harcolni fogok! 

- De Jana...

- NEM! - üvöltöttem, és kirohantam a szobából.

  Soha, soha, soha! Soha nem leszek Tervező, hogy a seggemen ülve tervezgessem az öldöklést. A Nyilas illik hozzám, mindenki szerint. Mi van ha a homlokomra van írva a számom? Semmi! Itt van ez a kendő, eltakarja. Nem akarok emiatt Tervező lenni, nem! - gondoltam. 

   Fort szobája felé vettem az irányt, reméltem, hogy ő majd megérti. Bár legbelül őt is alaposan lehurrogtam volna, amiért könnyű szívvel átadott az ellenséges csapat vezérének, de jelen esetben nem mentem volna semmire a csesztetéssel. Fort a széken ült, és papírmunkát végzett. Nem értettem, ebbe a játékba mégis hol és mikor van szükség papírmunkára, de láttam, amit láttam.

- Szia Jana - üdvözölt Fort.

- Ramon azt akarja, hogy Tervező legyek! - tértem a tárgyra rögtön, köszönés nélkül. Nem tudtam visszatartani az indulataim, és kedves bájcsevejt játszadozni, mielőtt rátértem volna a lényegre. Az nem lett volna az én stílusom.

- Ramon az osztagvezetőd, engedelmeskedj neki - vonta meg a vállát Fort.

- Nem! Nem akarok Tervező lenni, és ezt te is jól tudod! Tudod, hogy sokat vesztenél! Jó katona vagyok, kérlek, hadd ne legyek Tervező...

- Jó-jó. Nyugi. Intézkedem. De akkor számítok rád a csatatéren, és... Légy óvatos. A homlokod.. Mindenki tudja, talán még a fehérekhez is eljutott a film. Veszélyes játékot játszol, ha kimész így. Ezt tudnod kell.

- Tudom is! De ez a játék így is, úgy is veszélyes, megéri egy kicsit kockáztatni.

- Azt csak te tudod, hogy neked megéri-e - mondta Fort.

  Ezután kimentem a szobából, félig-meddig már lenyugodva. A folyosón Simon-nal futottam össze, és bár Skuly balesete után egész normálisan viselkedett, még mindig idegesítőnek és nagyképűnek találtam őt. Mikor megláttam, megfordult a fejemben, hogy nem köszönök neki, mert nem volt nagy kedvem beszélgetni. De ő, neki úgy tűnik volt.

- Hé, nem is köszönsz? - nézett utánam, mikor elviharoztam mellette.

- Te sem köszöntél - vontam vállat.

- Jogos. Hallottam a kis szívásodról. Részvétem, valószínűleg Tervezőnek se leszel olyan jó, mint amilyen Nyilas voltál.

- Anyádat baszogasd, köcsög. Soha a kurva életbe nem leszek Tervező, és te csak ne beszélj arról, hogy ki-milyen jó Nyilas.

- Hát, egy biztos: több balhéz okoztál ezalatt a pár nap alatt mint az egész fekete sereg fél év alatt. 

- Teszek rá, seggfej - mondtam, és elhúztam a csíkot.

  Nagyon felbaszta az agyamat Simon. Nem tetszett, hogy így kötözködött, és egyáltalán nem volt fair tőle, így hátba támadni. Mármint, amúgy sem túl szerencsés, hogy a mai nap folyamán reggel arra ébredtem, hogy kiűztek a fehérektől, és a homlokomra íratták a számom. Erre ő még jobban ki akar borítani, és a képembe vágja, hogy én nekem nulla a Nyilasos tehetségem, kicsit se értek hozzá. Hát baszódjon meg, komolyan mondom, mert én mindent megteszek, hogy jobb és jobb legyek.

Bang-bang. 

  Ezért is döntöttem úgy, hogy lemegyek az alagsorba, ahol tudom gyakorolni a célzást. Van egy külön terem erre, a gyakorló terem, ahol ki van állítva pár ember alakú fadarab, amik automatikusan mozognak, és a szívükre kell célozni. 

  Fel kell venni hozzá egy szemüveget, és egy nagy fülhallgató szerűséget, ami arra jó, hogy tompítsa a hangokat számomra. 

  Megnyugtatott, hogy kicsit egymagamban lehettem, és gondolkozhattam kicsit a dolgokról. Gondolkodtam arról, hogy vajon tényleg én rontottam volna el mindent, és én kevertem volna a fekete oldalt rossz helyzetbe, de arra jutottam, hogy nem sok mindenről tehetek. Persze, tényleg keveredtem egy-két dologba, de azért nem kéne mindent rám kenni. 

   Miután pontosan az emberbábuk mellkasán lévő kis kör közepébe találtam zsinórban ötször, valaki megkopogtatta a vállam. Hátrafordultam, levettem a fülest, és megpillantottam Skuly-t.

- Szia - mosolyogtam rá.

- Helló. Mit csinálsz itt, ilyen későn? 

- Levezetem a feszültséget, meg kicsit gyakorlok.

- Értem. És beszéltél vacsora után Ramon-nal? Láttam, hogy hivatott, miközben ettünk az ebédlőben. 

- Ja, persze, beszéltem vele. Részben azért is lettem ideges. Azt mondta, menjek Tervezőnek, mert ilyen homlokkal nem túl szerencsés Nyilasnak lenni.

- Nem te tehetsz róla. Szerintem így is lenyomod az összes fehért, simán. Egyébként, ügyesen célzol.

- Kösz - mondtam - Nem is hagytam magamat, mentem Forthoz, hátha ő majd beszél Ramon-nal. Eleinte tiltakozott, de rábeszéltem... Aztán meg, jött Simon, aki sikeresen lecseszett, és leszólt, lebénázott, és ezután idejöttem. Ez a nap egyre jobb lesz.

- Ideje lenne aludni, nem gondolod?

- Igazad van. Te is jössz? - kérdeztem.

- Nem, én nem. Mostanában nem nagyon tudok aludni, csak pár órát.

- Be kéne nézned az orvoshoz - javasoltam.

- Oké, majd. Asszem egyenlőre gyakorlok kicsit, és hasznosítom magam. Holnap találkozunk.

- Jó éjt - köszöntem el, de még Skuly megfogta a kezem.

- Hé. Nyugi, ne izgulj a holnap miatt. Az egész osztag azon lesz, hogy ne kerüljön le a fejedről a kendő.

- Jaj, ne! Az egész osztag inkább a fehérek kinyírásával foglalkozzon, ne velem. 

- De...

- Nincs de! Na, jó éjt! - mondtam.

  Persze, irtó rendes Skuly-tól, meg mindenkitől, hogy rám akarnak vigyázni a sebezhetőségem miatt. De nincs rá szükségem, mi több, nem akarom hátráltatni a csapatot. A végén még Ramon azért is Tervezőt csinál belőlem, mert akkor még hátráltatnám a csapatot is, nem csak az életem lenne nagyobb veszélyben. Márpedig, még mindig leszögezem: Nem leszek Tervező.

Tizedik Fejezet

  Másnap megszólalt a már jól ismert férfi hang, a Játékmester idegesítő hangja.

 Kedves Jana Patton! Jól elvagy a fehéreknél, mi? Dan szórakoztató társasg? Élvezed a fehérek mozitermét, miközben a csapattársaid harcolnak? Akkor most el kell, hogy szomorítsalak: a mókának vége. Megtiltom, hogy a fehérek védelmében tartózkodj, Drew Smith védelmében. Irány a csatamező. Adjanak neked egy teljesen megtöltött fegyvert öt percen belül, ugyanis öt perc múlva ha nem jutsz ki a fehérektől, az egyik fehér le kell olvassa a számod. Öt perc múlva sebezhető leszel. Futás kislány, öt perc múlva, az arcodra lesz írva mindened! Jól teszed majd, ha belenézel a táskádba, minden benne van, ami szükséges.

 Ilyen hosszú szónoklatot még sosem tartott. Annyiszor elismételte azt a bizonyos öt percet, hogy még jobban fokozta bennem a félelmet. - Mi a picsa, még letépem ennek a fasznak egyszer a faszát és feldugom a seggébe, baszki - káromkodtam magamban, és elkezdtem rohanni. Drew személyesen adta át a fegyvert.

- Jana, sajnálom. Most pedig fuss... Nem akarom, hogy bajod essen! - mondta a fiú.

- Csá - mondtam röviden, és ezzel a stílusos belépővel el is hagytam a fehérek bázisát, vállamon a cuccommal. 

  Futottam, futottam és csak futottam, Öt perc múlva már legalább egy kilométerre kerültem a bázistól, és ledőltem az egyik fa lábára. Belenéztem a hátizsákomba, amit a Játékmester is  megemlített a szónoklatában. Benne volt egy tükör, amit biztos, hogy nem én tettem be. Nem vagyok az a tükörben magát nézegető típus, általában nem nagyon szeretek tükörbe nézni. Ijesztően nézek ki, komolyan.

  Ahogy a tükörbe néztem, megpillantottam magamat. Alig hittem a szememnek: a homlokomra volt írva fekete betűkkel: 1945236659. A számom. Szó szerint, az arcomra volt írva... "[...]öt perc múlva, az arcodra lesz írva mindened!". - jutott eszembe a Játékmester szavai. Visszhangzottak a fejemben, úgy éreztem megőrülök. 

  Tovább turkáltam a táskámba, amiben ott volt a régi ruhám, és a könyv, ami eddig hasznosnak bizonyult. Továbbá találtam még egy  walkie-talkie-t, amin sikeresen elértem a feketék csapatát.

- Haló, vétel! Jana Patton vagyok! - kiabáltam bele a készülékbe.

- Jana! Te vagy az? Merre vagy? Várj, nem kell mondanod, a walkie-talkie-kban van egy cucc ami segítségével lenyomozhatunk. Szóval, megnézzük a koordinátákat és... Ne menj sehova, két órán belül érted megyünk! - mondta a hang. Ismerősen csengett, Lio-ra tippeltem volna, hogy az övé. Csak a készülék eléggé recsegett, és így nem tudtam megállapítani pontosan.

  Azalatt a két óra alatt eléggé unatkoztam. A könyvet olvasgattam, de azt is hamar meguntam. Felmásztam a fa tetejére, mert arra gondoltam, hogyha jönnének fehérek, nem lenne túl szerencsés ha a homlokomon lévő számmal találnának meg. Ott helyben vége lenne a sorsomnak, az tuti.

  A megérzéseim nem csaltak, alig fél óra múlva már meg is láttam az első fehér csapatot. Hallgatóztam. Meglepő módon én voltam a téma, Jana Patton. Ennyi figyelmet a való életben még sosem kaptam, és most az egész játék rólam beszél. A két katona arról beszélt, hogy biztos jó nagy ribanc vagyok, és nem értik miért vagyok olyan fontos Drew Smith-nek. Sikeresen elhatározták, hogyha rám találnak, akkor nem viszik Drew, a vezérük elé, hanem ott helyben megölnek. Azért ez kicsit rosszul esett... Kicsit. Mindenesetre ezek után csak még jobban lapítottam, és halálfélelem kerülgetett.

  Néhány perc múlva tovább is álltak - hála a jó égnek - és én pedig egyedül maradtam, a fa tetején.

  A további másfél órában halálra untam magamat, és a fa is kezdett kényelmetlenné válni. A dolgaimról elmélkedtem, és próbáltam józan ésszel értelmetni Drew Smith viselkedésért. Komolynak tűntek a szándékai, de tényleg nem éreztem semmit iránta. Megbocsájtani meg semmi kedvem nem volt. Attól még, hogy nem vagyunk a való életben, én ugyanúgy itt is mérges vagyok rá. Aztán Dan jutott az eszembe. Kedves fiú, csak elképesztően perverz, aki azt hiszi, hogy azért mert nem utálom, már rögtön le is fekszem vele. Szerencsétlen kiéhezett kamasz. Végül is, nem sok lány van a játékban, az szent.

   Aztán megérkezett a felmentősereg, egy motorral jött értem egy fekete ruhás katona, bukósisakban.

- Pattanj fel, Patton - mondta, és felismertem: Skuly volt az.

  Nagyon örültem, és szófogadóan lemásztam a fáról, és felültem a járgányra. A vastag kerekű motor kicsit terepjárós volt, mármint bírta az erdős, göröngyös talajt is. 

   Mikor megérkeztünk, Skuly levette a sisakját, és rám nézett.

- Te jó ég, neked meg mi történt a homlokoddal?

- Csak az arcomra lett írva mindenem. 

- Mintha te tehetnél arról, hogy Drew így rád van izgulva. Ez nagy kitolás.

- Nekem mondod?! - tártam szét a karom.

- Na, ne parázz, van egy jó ötletem - rántott maga után, a kezemnél fogva.

  A régi szobámba, azaz a szobámba húzott. Mikor bementünk, nagy üdvrivalgás fogadott.

- Jana, már mindenki nagyon hiányolt - lépett oda hozzám Lio, a nagy lárma közben. A fiúk megőrültek, úgy ordítoztak.

- Én is hiányoltalak titeket, srácok!

- A homlokodra van... - kezdte el Chris, de én közbe vágtam.

- Tudom, ne is mond. Skuly, azt mondtad orvosolod. 

- Amúgy az eredeti helyéről eltűnt?

- Pillanat megnézem - fordultam el, és a pólóm nyakán keresztül benéztem a pólóm alá - Igen.

- Hát az szívás. Most tényleg olyan, mintha szám háborúznál, ott is a homlokon van az a kis papír - mondta együtt érzően Evan.

 Skulyy átnyújtott egy kendőt, ami kb. így nézett ki:

- Ez a nagy ötlet? Kössek fel egy kendőt a fejemre?

- Hát ja, eltakarja a homlokod - vonogatta a vállát, és már is felkötötte a fejemre - Jól áll - mosolygott. 

- Ah, mindegy. Tudom, hogy rémesen áll, nem kell nyugtatgatni.

  Örültem, hogy végre kicsit hülyülhettem ezután a srácokkal, és végre kicsit otthon éreztem magam. Lassan már féltem, hogy annyit leszek a fehéreknél, hogy azt érzem inkább otthonomnak. Örültem, hogy találkozhattam Skulyval, meg persze Lioval, és a többiekkel.

Kilencedik Fejezet

  Miután lezuhanyoztam, felöltöztem (ugyanolyan feszülős szett, már megint), és elvezettek a hálószobámba, ahol ott várt rám Drew.

- Most haragszol rám? - kérdezte, és a tekintetemből próbált valamit leolvasni.

- Nem csak "most". Mindig. 

- Még mindig Hannah miatt? - hitetlenkedett.

- Nem tudod jóvá tenni, egyszerűen ilyen vagy, és kész.

- De én megváltozom!

- Nem akarok drámázni, ne beszéljünk róla.

  Drew szomorúan nézett rám, majd kicsörtetett a szobából. Egyedül maradtam, mint a templom egere, egy vadidegen helyen. Még is mit csinálhattam volna? Semmit. Kimentem én is a szobából, és körülnéztem a bázison. Nem volt nálam füzet, hogy feltérképezzem pontosabban, így memorizálni próbáltam, bár teljesen fölöslegesen. Nem túl sok esély volt arra, hogy kijutok innen egy nap, vagy legalábbis hasznát veszem annak az információnak, aminek a birtokában voltam. 

   A folyosón összefutottam egy katonával.

- Merre találom a fegyvertárat? - kérdeztem.

- Ööö. Nem hiszem, hogy egy magadfajtának ilyesmit elmondhatok - mondta.

 "Magadfajta". Mintha valami külön faj lennék..

- Akkor merre találok bármit, amivel leköthetem magam? - kérdeztem. 

 A srác zavartan elgondolkodott, vagy legalábbis úgy tett, mintha azt tenné. Végül is, szerencsétlen honnan tudhatná, hogy itt hol lehet szórakozni, elvégre ő csak katonáskodik. Eszembe jutott valami, hogy meg kéne keressem azt a szemét fiút, aki a múltkor beköpött. Dan-nek hívták. Bár biztos vagy egy tucat Dan járkál itt, hisz a Dan nem túl ritka név.

- Nincs sok szabadidős tevékenység itt, bocsi - mondta végül a fiú.

- Ismersz egy úgynevezett "Dan"-t, aki jóba van Drew-val?

- Ismerem Dan-t - bólintott - Gyere, történetesen szobatársak vagyunk. Odavezetlek hozzá - intett.

  Út közben azon töprengtem, mihez kezdek majd, ha majd meglátom Dant. Lekeverek neki két jókora pofont? Akkor vajon megbüntetnek? - gondolkodtam, de nem érdekelt igazán. Úgy gondoltam, megpofozom, és kész, lesz ami lesz. Ha megbüntetnek érte, akkor megbüntetnek. Drew úgyse akar megölni, legalábbis ha tényleg érez még irántam csöppnyi szeretet.
- Ez a mi szobánk - nyitott ajtót a fiú, és előre engedett udvariasan.
  A szobában még sok katona volt, nem nagyon érdekelt, csak egy: Dan. Odamentem hozzá, és jól felpofoztam.
- Ezt amiért beköptél - mondtam, és lekevertem neki egy újabb pofont.
 A srác már éppen készült volna kezet emelni rám, amikor hátulról a haverjai lefogták.
- Hé, nyugi haver, ne üss meg egy lányt - nyugtatgatták.
  Dan kissé lenyugodott utána.
- Te kis ribanc, meg ne pofozz engem többször, mert szétkaplak!
- Még neked áll feljebb? - akadtam ki teljesen.
- Én csak tettem a dolgom. Különben is, még csak nem is ismerlek.
  Igaza volt. Az ő helyében én is ezt tettem volna. Nem is rá voltam tulajdonképpen mérges, hanem Fortra, amiért csak úgy átadott Drewnak. Vagy inkább erre az egész helyzetre, hogy így alakultak a dolgok.
- Bocs, én csak tökre... Á, mindegy - mondtam és kiviharoztam a szobából, kissé hisztérikus arckifejezéssel.
  A folyosón Dan utánam rohant.
- Várj!
  Hátrafordultam.
- Igen?
- Bocs, hogy feladtalak...
- Semmi gond - vontam vállat.
 Már magamra voltam mérges, amiért olyan idegbeteg állat voltam, hogy megpofoztam Dan-t.
 Dan elmosolyodott, és mikor már indultam volna, újra hozzám szólt.
- Lenne kedved lemenni a moziterembe?
- Moziterem? - kerekedett hatalmasra a szemem. Azért az mégiscsak sok már, hogy még ilyenjük is van - Persze - mondtam gondolkodás nélkül, magamban még mindig ábrándozva arról, hogy talán megnézhetek egy jó kis filmet.
  Alapból akciófilm párti vagyok, de valahogy a játékban történt sok akció és lövöldözés után semmi kedvem nem volt ilyesmit nézni.
   Dannel lementünk a tizenkét székes kicsi moziterembe, ahol volt popcorn, és egy szál lélek sem volt ott, rajtunk kívül.
- Pillanat, csak beindítok egy filmet. Die Hard jó lesz?
- Akciót most ne... Legyen valami vígjáték.
- Oké - mondta Dan, és beindította a Lánybúcsú c. filmet.
  A film közepe fele, miközben épp pukkadoztam a nevetéstől, és csapkodtam a kezemmel, mint egy retardált fóka, Dan egyszer csak felém fordult, és tök hirtelen megcsókolt. Én meg visszacsókoltam, és hosszas percekig nyaltuk-faltuk egymást. Nem tudom, mit éreztem Dan iránt, szerintem csak rám fért végre valaki, aki nem egy seggfej. Vagy nem tudom, mi volt velem, lehet, hogy a film hatása alatt álltam, ami azért nem valószínű, mert kicsit sem volt romantikus típusú film.
   Dan belenyúlt a pólómba. Erre rögtön rácsaptam a kezére.
- Hé, nem nyúlka piszka!
- Bocs, én csak azt hittem...
- Semmi gond, rosszul hitted. Legalább most már tényleg jogosan adtam a pofonokat - sóhajtottam, és hátradőltem a széken.