Tizenkettedik Fejezet

  Másnap akcióba ment a hetes osztag. Én is mentem, szartam Ramonra, mert én harcolok, és pont. Nekem senki nem mondhatja meg, mit tegyek, pláne nem egy olyan pöcs, mint Ramon. Így nagyban mentem a harcmezőre, felfegyverkezve, hatalmas fegyverrel a kezemben, kendővel a fejemen. Most adok a faszfejeknek - gondoltam. A nyílt terepen támadtunk rá a fehérekre, és a golyók csak úgy röpködtek a levegőben. Hangos durranások, lövések hangjai dördültek el. Mivel váratlanul érte a fehéreket a támadás, valamennyien kiterültek, a többi, kevéske katona pedig eszeveszetten rohant el tőlünk, főleg tőlem. Komor képpel kezdtem el felolvasni az emberek számát, míg a többiek aggodalmas képpel figyelték, ahogy hidegvérrel gyilkolok. Nyugodtnak tűntem, de belül tomboltam, és ezt valószínűleg ők is tudták. Főleg Skuly, aki egész végig aggodalmas fejjel figyelte, ahogy szétlövök minden fehért, aki éppen az utamba kerül.

  Megmutattam, hogy attól még, hogy lány vagyok, igenis tökös vagyok, és még ilyen homlokkal is kibaszott jó Nyilas vagyok. Szopja le a nem létező faszom, aki ezt nem így gondolja. Én fasz nélkül is tökös vagyok!
  A többiek legyökerezve álltak. Kicsit ledöbbentek a saját kis magánakciómon.
- Jana, minden oké? - kérdezte Skuly.
- Abszolút. Na, gyerünk tovább, ezzel a tíz katonával még nem irtottuk ki az összes mocskos kis albínópatkányt! - mondtam, és elindultam a menekülő fehérek irányába.
- Jana, most azonnal állj le - sziszegte Ramon, és megragadta a karom. Visszarántott.
- Te nekem ne parancsolj, köcsög! - mondtam indulatosan.
- Mit merészeltél mondani?! Köcsög?! - csattant fel Ramon.
- Azt mondtam - vontam meg a vállam, majd farkasszemet néztünk.
- Te ótvaros ribanc, úgy látom nem vagy tisztába azzal, hogy itt nem a nyúl viszi a puskát - ordította Ramon teli torokból, majd a még mindig kussban álló többiekre nézett, azaz az osztag többi tagjaira -  Fiúk, vegyétek el tőle a fegyvereit.
- Ne! - tiltakoztam.
  Egy pillanatra a fiúkra szegeztem a pisztolyt, de amint észbe kaptam, ki is esett a kezemből. Komolyan gondoltam? A felém közeledő Chrisre szegeztem a fegyverem... E gondolattól lerogytam a földre. Nem sírtam. Sose voltam az a síros fajta. Ha bántott valami, nem potyogtattam a könnyeimet, hanem cselekedtem. Csakhogy, általában azok a cselekedek nem voltak túl okosak. A szomorúságból hamar düh lesz. Bosszúéhes, indulatos, agresszív düh.
  A fegyvert, amit leejtettem Chris óvatosan felemelte. Kinyújtotta kezét, jelezvén, hogy kéri a többit is. Nem akartam odaadni. Még mindig tovább akartam harcolni, bár már az okát is elfelejtettem, de azért csinálni akartam.
- Nem.... Én harcolni akarok! - mondtam.
  Ramon a szemét forgatta.
- Vegyétek már el tőle azokat a kurva fegyvereket, az isten szerelmére!
  Chris és Oliver felém indult. Oliver lefogott, Chris pedig elvette az összes fegyveremet.
- És most? - kérdezte Oliver.
- Valaki kísérje vissza Janát, mert ez a lány nem fog megnyugodni. Fogadni mernék, hogy képes lenne ezek után foggal-körömmel verekedni. Pszichopata.
- De miért nem mehetek veletek? - kérdeztem.
- Mert el vagy szállva magadtól, és ilyen állapotban én azt mondom, hogy pihenned kéne. Sok mindenen keresztül mentél, biztos kimerültél. Ez érthető. De nem kéne így harcolnod.
- Nem vagyok kimerült! A fehéreknél csak ettem és aludtam. Tétlenül ültem egy helyben. Ramon! Kit érdekel, milyen szándékkal harcolok?! Harcolok, akkor harcolok. Ez csak a mi javunkat szolgálja.  A tiédet is! - kezdtem el vitázni Ramon-nal, össze-vissza csapkodva, és mutogatva.
- Valaki, nyugtassa már le ezt hiperaktív pszichopatát. Vigyétek innen. Skuly, kisérd szépen vissza Pattont!
 Skuly engedelmeskedett, és felém közeledett. Megfogta a kezemet, és azt suttogta "Nyugalom". Elindult, magával húzva engem is. Duzzogva ugyan, de utána mentem, és nem ellenkezdtem. Mikor már olyan messze voltunk, hogy a többiek nem láthattak minket, Skuly hirtelen megállt, mire én is. Közel lépett hozzám, és lassan, érzékien megcsókolt.
- Nyugalom - ismételte meg halkan, amit még a csatatéren is mondott.
 A gondolataim ide-oda cikáztak. Én mit érzek Skuly iránt? Több, mint barátság, azt hiszem. Vagy nem? Drew Smith-t már végleg elfelejtettem? Próbálkozok. Skuly mit érez irántam? Vajon neki is csak egy jó parti vagyok, semmi több?
  A szemébe néztem, mélyen a szemébe. Úgy éreztem, tényleg érez irántam valami komolyabbat is. Nem csak meg akar döngetni végre egy csajt, meg ő nem is az a fajta volt, aki a való életben is minden szombaton buliba jár, és részeg lányok bugyiját próbálja lecsalogatni.
    Pár pillanatig csendben álltam, majd hirtelen megcsókoltam, és hosszas csókcsatába kezdett a szájunk és a nyelvünk. A hajamba túrt, nekidöntött egy fának. A nyakam és a fülem közötti érzékeny részt kezdte csókolgatni, amikor egyszer csak zajt hallottunk az egyik bokor felől. Pedig már épp kezdtem jól érezni magam, azon az elcseszett napon. A bokorhoz léptem, ahol közelebb nézve észrevettem, hogy egy fehér katona néz minket. A katona eddig jól elbújt, de most már ő is látta, hogy észrevettük. Vigyorogva megszólalt, engem bámulva.
- Nyugi, nem zavarok. Folytassátok csak, bírom én az élő pornót. Legalább lesz végre valami, amire recskázhatok - mondta kajánul a fiú.
- Te perverz állat! - sziszegtem.
- Vagy, esetleg én is csatlakozhatok, ha a srác kiszállna.
- Jézusom. Fogd már be - mondtam, és felvettem a földről a hatalmas, katonai mintás kabátomat, amit a smárolás közben ledobtam magamról.
  Lassan előmászott az idegen a bokorból, majd hirtelen előrántotta a gépfegyverét, amit egyenesen felém szegezett. Megfagyott bennem a vér.
- Gondolom már hallattatok arról, hogy mi milyen fegyvereket használunk, és milyen töltényeket, a fehér oldalon.
- Igen - mondta lassan Skuly.
- Akkor kezeket fel. A srác húzzon innen, vagy most rögtön lelövöm a lányt, és abba belehal.
  Skuly az ajkába harapott, és már épp lehajolni készült a fegyveréért, amit a földön hagyott, a srác közbevágott.
- Meg ne  próbáld!
  Skuly grimaszolt egyet, majd elindult. Egy pillanatra hátranézett, egy búcsút suttogott, majd tovább ment. Az idegen felé fordultam, és összefontam a karjaimat.
- Mit akarsz?
- Játszani! - mondta a fiú, és megnyalta a szája szélét.
  Félénken hátraléptem. A fiú elindult felém.
- Te... Nem érhetsz hozzám! - mondtam, de a fiút nem érdekelte.
 Rettegtem. Eleve nem voltam túl jó érzelmi állapotban, és ez csak rá tett volna egy lapáttal. Egy hatalmas lapáttal. A fiú közeledett, és már összeért a testünk. Tudtam, hogy nem nagyon ellenkezhetek, hisz nem volt nálam a fegyver. Viszont szerezhettem, ugyanis a srác zsebében ott lapult a pisztoly. Az ajkára tapasztottam a számat, egy hosszú csókot nyomva, eközben a hátát próbáltam végigsimítani, a zsebe felé haladva. A fiú mit sem sejtve hagyta, majd kinyitotta a száját, és a nyelvét próbálta bedugni az enyémbe. Kedvtelenül engedelmeskedtem. A kezem elérte a zsebét, és gyorsan kirántottam a benne lapuló pisztolyt. A fejéhez nyomtam a pisztolyt, mire hirtelen kihúzta a nyelvét a számból.
- Köcsög - mondtam, és kettőt hátraléptem, a pisztolyt még mindig rá szegezve.
- Ne. Légyszi. Én sem öltelek meg téged, és a pasidat.
- Ő nem a pasim!
- Akkor meg mit pattogsz, mi a probléma egy kis hancúrral? Fejezd be velem azt, amit vele elkezdtél.
- Éppen csak annyi, hogy undorodom tőled. Egyébként sem mentünk volna tovább a csóknál, de te ezt nem értheted.
- Nem is érdekel. Akkor most megölsz?
- Nem. De húzz innen, mert már kurvára elegem van belőled.
- Jó-jó, nyugi kislány. Ha később felkeresnél, Darell Browman voltam. Na puszi, cica - mondta Darell, és ezennel le is lépett.
  Végignéztem, ahogy eltűnik az alakja a fák és a bokrok lombjai között, majd úgy döntöttem, Skuly és a többiek után indulok. 

Tizenegyedik Fejezet

- Miért hívattál? - kérdeztem a hetedik osztag Vezetőjétől, Ramon-tól.

- Eddig, ugyebár a gyengélkedőn voltam, így sajnos nem volt alkalmunk megismerkedni. Rengeteg mindent hallottam rólad, szóval többet tudok, mint hinnéd.

- Ismerkedni akar? - röhögtem.

- Nem, nem arról van szó. Csak arra szeretnélek kérni, hogy a holnapi bevetésnél te inkább... Maradj itt, és tanuld ki a Tervezői munkát. Nem csak holnap, arra kérnélek, legyél inkább Tervező.

- De miért? Jó Nyilas vagyok! Nekem van a második legjobb célba lövő képességem az osztagban!

- Igen, de folyton csak a gond van veled. A homlokodra van írva a számod, ez hatalmas kockázat. Ha tervező lennél, nem lennél halálveszélyben, csak kivételes alkalmakkor.

- Nem! - csattantam fel - Nem leszek soha Tervező! Harcolni fogok! 

- De Jana...

- NEM! - üvöltöttem, és kirohantam a szobából.

  Soha, soha, soha! Soha nem leszek Tervező, hogy a seggemen ülve tervezgessem az öldöklést. A Nyilas illik hozzám, mindenki szerint. Mi van ha a homlokomra van írva a számom? Semmi! Itt van ez a kendő, eltakarja. Nem akarok emiatt Tervező lenni, nem! - gondoltam. 

   Fort szobája felé vettem az irányt, reméltem, hogy ő majd megérti. Bár legbelül őt is alaposan lehurrogtam volna, amiért könnyű szívvel átadott az ellenséges csapat vezérének, de jelen esetben nem mentem volna semmire a csesztetéssel. Fort a széken ült, és papírmunkát végzett. Nem értettem, ebbe a játékba mégis hol és mikor van szükség papírmunkára, de láttam, amit láttam.

- Szia Jana - üdvözölt Fort.

- Ramon azt akarja, hogy Tervező legyek! - tértem a tárgyra rögtön, köszönés nélkül. Nem tudtam visszatartani az indulataim, és kedves bájcsevejt játszadozni, mielőtt rátértem volna a lényegre. Az nem lett volna az én stílusom.

- Ramon az osztagvezetőd, engedelmeskedj neki - vonta meg a vállát Fort.

- Nem! Nem akarok Tervező lenni, és ezt te is jól tudod! Tudod, hogy sokat vesztenél! Jó katona vagyok, kérlek, hadd ne legyek Tervező...

- Jó-jó. Nyugi. Intézkedem. De akkor számítok rád a csatatéren, és... Légy óvatos. A homlokod.. Mindenki tudja, talán még a fehérekhez is eljutott a film. Veszélyes játékot játszol, ha kimész így. Ezt tudnod kell.

- Tudom is! De ez a játék így is, úgy is veszélyes, megéri egy kicsit kockáztatni.

- Azt csak te tudod, hogy neked megéri-e - mondta Fort.

  Ezután kimentem a szobából, félig-meddig már lenyugodva. A folyosón Simon-nal futottam össze, és bár Skuly balesete után egész normálisan viselkedett, még mindig idegesítőnek és nagyképűnek találtam őt. Mikor megláttam, megfordult a fejemben, hogy nem köszönök neki, mert nem volt nagy kedvem beszélgetni. De ő, neki úgy tűnik volt.

- Hé, nem is köszönsz? - nézett utánam, mikor elviharoztam mellette.

- Te sem köszöntél - vontam vállat.

- Jogos. Hallottam a kis szívásodról. Részvétem, valószínűleg Tervezőnek se leszel olyan jó, mint amilyen Nyilas voltál.

- Anyádat baszogasd, köcsög. Soha a kurva életbe nem leszek Tervező, és te csak ne beszélj arról, hogy ki-milyen jó Nyilas.

- Hát, egy biztos: több balhéz okoztál ezalatt a pár nap alatt mint az egész fekete sereg fél év alatt. 

- Teszek rá, seggfej - mondtam, és elhúztam a csíkot.

  Nagyon felbaszta az agyamat Simon. Nem tetszett, hogy így kötözködött, és egyáltalán nem volt fair tőle, így hátba támadni. Mármint, amúgy sem túl szerencsés, hogy a mai nap folyamán reggel arra ébredtem, hogy kiűztek a fehérektől, és a homlokomra íratták a számom. Erre ő még jobban ki akar borítani, és a képembe vágja, hogy én nekem nulla a Nyilasos tehetségem, kicsit se értek hozzá. Hát baszódjon meg, komolyan mondom, mert én mindent megteszek, hogy jobb és jobb legyek.

Bang-bang. 

  Ezért is döntöttem úgy, hogy lemegyek az alagsorba, ahol tudom gyakorolni a célzást. Van egy külön terem erre, a gyakorló terem, ahol ki van állítva pár ember alakú fadarab, amik automatikusan mozognak, és a szívükre kell célozni. 

  Fel kell venni hozzá egy szemüveget, és egy nagy fülhallgató szerűséget, ami arra jó, hogy tompítsa a hangokat számomra. 

  Megnyugtatott, hogy kicsit egymagamban lehettem, és gondolkozhattam kicsit a dolgokról. Gondolkodtam arról, hogy vajon tényleg én rontottam volna el mindent, és én kevertem volna a fekete oldalt rossz helyzetbe, de arra jutottam, hogy nem sok mindenről tehetek. Persze, tényleg keveredtem egy-két dologba, de azért nem kéne mindent rám kenni. 

   Miután pontosan az emberbábuk mellkasán lévő kis kör közepébe találtam zsinórban ötször, valaki megkopogtatta a vállam. Hátrafordultam, levettem a fülest, és megpillantottam Skuly-t.

- Szia - mosolyogtam rá.

- Helló. Mit csinálsz itt, ilyen későn? 

- Levezetem a feszültséget, meg kicsit gyakorlok.

- Értem. És beszéltél vacsora után Ramon-nal? Láttam, hogy hivatott, miközben ettünk az ebédlőben. 

- Ja, persze, beszéltem vele. Részben azért is lettem ideges. Azt mondta, menjek Tervezőnek, mert ilyen homlokkal nem túl szerencsés Nyilasnak lenni.

- Nem te tehetsz róla. Szerintem így is lenyomod az összes fehért, simán. Egyébként, ügyesen célzol.

- Kösz - mondtam - Nem is hagytam magamat, mentem Forthoz, hátha ő majd beszél Ramon-nal. Eleinte tiltakozott, de rábeszéltem... Aztán meg, jött Simon, aki sikeresen lecseszett, és leszólt, lebénázott, és ezután idejöttem. Ez a nap egyre jobb lesz.

- Ideje lenne aludni, nem gondolod?

- Igazad van. Te is jössz? - kérdeztem.

- Nem, én nem. Mostanában nem nagyon tudok aludni, csak pár órát.

- Be kéne nézned az orvoshoz - javasoltam.

- Oké, majd. Asszem egyenlőre gyakorlok kicsit, és hasznosítom magam. Holnap találkozunk.

- Jó éjt - köszöntem el, de még Skuly megfogta a kezem.

- Hé. Nyugi, ne izgulj a holnap miatt. Az egész osztag azon lesz, hogy ne kerüljön le a fejedről a kendő.

- Jaj, ne! Az egész osztag inkább a fehérek kinyírásával foglalkozzon, ne velem. 

- De...

- Nincs de! Na, jó éjt! - mondtam.

  Persze, irtó rendes Skuly-tól, meg mindenkitől, hogy rám akarnak vigyázni a sebezhetőségem miatt. De nincs rá szükségem, mi több, nem akarom hátráltatni a csapatot. A végén még Ramon azért is Tervezőt csinál belőlem, mert akkor még hátráltatnám a csapatot is, nem csak az életem lenne nagyobb veszélyben. Márpedig, még mindig leszögezem: Nem leszek Tervező.

Tizedik Fejezet

  Másnap megszólalt a már jól ismert férfi hang, a Játékmester idegesítő hangja.

 Kedves Jana Patton! Jól elvagy a fehéreknél, mi? Dan szórakoztató társasg? Élvezed a fehérek mozitermét, miközben a csapattársaid harcolnak? Akkor most el kell, hogy szomorítsalak: a mókának vége. Megtiltom, hogy a fehérek védelmében tartózkodj, Drew Smith védelmében. Irány a csatamező. Adjanak neked egy teljesen megtöltött fegyvert öt percen belül, ugyanis öt perc múlva ha nem jutsz ki a fehérektől, az egyik fehér le kell olvassa a számod. Öt perc múlva sebezhető leszel. Futás kislány, öt perc múlva, az arcodra lesz írva mindened! Jól teszed majd, ha belenézel a táskádba, minden benne van, ami szükséges.

 Ilyen hosszú szónoklatot még sosem tartott. Annyiszor elismételte azt a bizonyos öt percet, hogy még jobban fokozta bennem a félelmet. - Mi a picsa, még letépem ennek a fasznak egyszer a faszát és feldugom a seggébe, baszki - káromkodtam magamban, és elkezdtem rohanni. Drew személyesen adta át a fegyvert.

- Jana, sajnálom. Most pedig fuss... Nem akarom, hogy bajod essen! - mondta a fiú.

- Csá - mondtam röviden, és ezzel a stílusos belépővel el is hagytam a fehérek bázisát, vállamon a cuccommal. 

  Futottam, futottam és csak futottam, Öt perc múlva már legalább egy kilométerre kerültem a bázistól, és ledőltem az egyik fa lábára. Belenéztem a hátizsákomba, amit a Játékmester is  megemlített a szónoklatában. Benne volt egy tükör, amit biztos, hogy nem én tettem be. Nem vagyok az a tükörben magát nézegető típus, általában nem nagyon szeretek tükörbe nézni. Ijesztően nézek ki, komolyan.

  Ahogy a tükörbe néztem, megpillantottam magamat. Alig hittem a szememnek: a homlokomra volt írva fekete betűkkel: 1945236659. A számom. Szó szerint, az arcomra volt írva... "[...]öt perc múlva, az arcodra lesz írva mindened!". - jutott eszembe a Játékmester szavai. Visszhangzottak a fejemben, úgy éreztem megőrülök. 

  Tovább turkáltam a táskámba, amiben ott volt a régi ruhám, és a könyv, ami eddig hasznosnak bizonyult. Továbbá találtam még egy  walkie-talkie-t, amin sikeresen elértem a feketék csapatát.

- Haló, vétel! Jana Patton vagyok! - kiabáltam bele a készülékbe.

- Jana! Te vagy az? Merre vagy? Várj, nem kell mondanod, a walkie-talkie-kban van egy cucc ami segítségével lenyomozhatunk. Szóval, megnézzük a koordinátákat és... Ne menj sehova, két órán belül érted megyünk! - mondta a hang. Ismerősen csengett, Lio-ra tippeltem volna, hogy az övé. Csak a készülék eléggé recsegett, és így nem tudtam megállapítani pontosan.

  Azalatt a két óra alatt eléggé unatkoztam. A könyvet olvasgattam, de azt is hamar meguntam. Felmásztam a fa tetejére, mert arra gondoltam, hogyha jönnének fehérek, nem lenne túl szerencsés ha a homlokomon lévő számmal találnának meg. Ott helyben vége lenne a sorsomnak, az tuti.

  A megérzéseim nem csaltak, alig fél óra múlva már meg is láttam az első fehér csapatot. Hallgatóztam. Meglepő módon én voltam a téma, Jana Patton. Ennyi figyelmet a való életben még sosem kaptam, és most az egész játék rólam beszél. A két katona arról beszélt, hogy biztos jó nagy ribanc vagyok, és nem értik miért vagyok olyan fontos Drew Smith-nek. Sikeresen elhatározták, hogyha rám találnak, akkor nem viszik Drew, a vezérük elé, hanem ott helyben megölnek. Azért ez kicsit rosszul esett... Kicsit. Mindenesetre ezek után csak még jobban lapítottam, és halálfélelem kerülgetett.

  Néhány perc múlva tovább is álltak - hála a jó égnek - és én pedig egyedül maradtam, a fa tetején.

  A további másfél órában halálra untam magamat, és a fa is kezdett kényelmetlenné válni. A dolgaimról elmélkedtem, és próbáltam józan ésszel értelmetni Drew Smith viselkedésért. Komolynak tűntek a szándékai, de tényleg nem éreztem semmit iránta. Megbocsájtani meg semmi kedvem nem volt. Attól még, hogy nem vagyunk a való életben, én ugyanúgy itt is mérges vagyok rá. Aztán Dan jutott az eszembe. Kedves fiú, csak elképesztően perverz, aki azt hiszi, hogy azért mert nem utálom, már rögtön le is fekszem vele. Szerencsétlen kiéhezett kamasz. Végül is, nem sok lány van a játékban, az szent.

   Aztán megérkezett a felmentősereg, egy motorral jött értem egy fekete ruhás katona, bukósisakban.

- Pattanj fel, Patton - mondta, és felismertem: Skuly volt az.

  Nagyon örültem, és szófogadóan lemásztam a fáról, és felültem a járgányra. A vastag kerekű motor kicsit terepjárós volt, mármint bírta az erdős, göröngyös talajt is. 

   Mikor megérkeztünk, Skuly levette a sisakját, és rám nézett.

- Te jó ég, neked meg mi történt a homlokoddal?

- Csak az arcomra lett írva mindenem. 

- Mintha te tehetnél arról, hogy Drew így rád van izgulva. Ez nagy kitolás.

- Nekem mondod?! - tártam szét a karom.

- Na, ne parázz, van egy jó ötletem - rántott maga után, a kezemnél fogva.

  A régi szobámba, azaz a szobámba húzott. Mikor bementünk, nagy üdvrivalgás fogadott.

- Jana, már mindenki nagyon hiányolt - lépett oda hozzám Lio, a nagy lárma közben. A fiúk megőrültek, úgy ordítoztak.

- Én is hiányoltalak titeket, srácok!

- A homlokodra van... - kezdte el Chris, de én közbe vágtam.

- Tudom, ne is mond. Skuly, azt mondtad orvosolod. 

- Amúgy az eredeti helyéről eltűnt?

- Pillanat megnézem - fordultam el, és a pólóm nyakán keresztül benéztem a pólóm alá - Igen.

- Hát az szívás. Most tényleg olyan, mintha szám háborúznál, ott is a homlokon van az a kis papír - mondta együtt érzően Evan.

 Skulyy átnyújtott egy kendőt, ami kb. így nézett ki:

- Ez a nagy ötlet? Kössek fel egy kendőt a fejemre?

- Hát ja, eltakarja a homlokod - vonogatta a vállát, és már is felkötötte a fejemre - Jól áll - mosolygott. 

- Ah, mindegy. Tudom, hogy rémesen áll, nem kell nyugtatgatni.

  Örültem, hogy végre kicsit hülyülhettem ezután a srácokkal, és végre kicsit otthon éreztem magam. Lassan már féltem, hogy annyit leszek a fehéreknél, hogy azt érzem inkább otthonomnak. Örültem, hogy találkozhattam Skulyval, meg persze Lioval, és a többiekkel.

Kilencedik Fejezet

  Miután lezuhanyoztam, felöltöztem (ugyanolyan feszülős szett, már megint), és elvezettek a hálószobámba, ahol ott várt rám Drew.

- Most haragszol rám? - kérdezte, és a tekintetemből próbált valamit leolvasni.

- Nem csak "most". Mindig. 

- Még mindig Hannah miatt? - hitetlenkedett.

- Nem tudod jóvá tenni, egyszerűen ilyen vagy, és kész.

- De én megváltozom!

- Nem akarok drámázni, ne beszéljünk róla.

  Drew szomorúan nézett rám, majd kicsörtetett a szobából. Egyedül maradtam, mint a templom egere, egy vadidegen helyen. Még is mit csinálhattam volna? Semmit. Kimentem én is a szobából, és körülnéztem a bázison. Nem volt nálam füzet, hogy feltérképezzem pontosabban, így memorizálni próbáltam, bár teljesen fölöslegesen. Nem túl sok esély volt arra, hogy kijutok innen egy nap, vagy legalábbis hasznát veszem annak az információnak, aminek a birtokában voltam. 

   A folyosón összefutottam egy katonával.

- Merre találom a fegyvertárat? - kérdeztem.

- Ööö. Nem hiszem, hogy egy magadfajtának ilyesmit elmondhatok - mondta.

 "Magadfajta". Mintha valami külön faj lennék..

- Akkor merre találok bármit, amivel leköthetem magam? - kérdeztem. 

 A srác zavartan elgondolkodott, vagy legalábbis úgy tett, mintha azt tenné. Végül is, szerencsétlen honnan tudhatná, hogy itt hol lehet szórakozni, elvégre ő csak katonáskodik. Eszembe jutott valami, hogy meg kéne keressem azt a szemét fiút, aki a múltkor beköpött. Dan-nek hívták. Bár biztos vagy egy tucat Dan járkál itt, hisz a Dan nem túl ritka név.

- Nincs sok szabadidős tevékenység itt, bocsi - mondta végül a fiú.

- Ismersz egy úgynevezett "Dan"-t, aki jóba van Drew-val?

- Ismerem Dan-t - bólintott - Gyere, történetesen szobatársak vagyunk. Odavezetlek hozzá - intett.

  Út közben azon töprengtem, mihez kezdek majd, ha majd meglátom Dant. Lekeverek neki két jókora pofont? Akkor vajon megbüntetnek? - gondolkodtam, de nem érdekelt igazán. Úgy gondoltam, megpofozom, és kész, lesz ami lesz. Ha megbüntetnek érte, akkor megbüntetnek. Drew úgyse akar megölni, legalábbis ha tényleg érez még irántam csöppnyi szeretet.
- Ez a mi szobánk - nyitott ajtót a fiú, és előre engedett udvariasan.
  A szobában még sok katona volt, nem nagyon érdekelt, csak egy: Dan. Odamentem hozzá, és jól felpofoztam.
- Ezt amiért beköptél - mondtam, és lekevertem neki egy újabb pofont.
 A srác már éppen készült volna kezet emelni rám, amikor hátulról a haverjai lefogták.
- Hé, nyugi haver, ne üss meg egy lányt - nyugtatgatták.
  Dan kissé lenyugodott utána.
- Te kis ribanc, meg ne pofozz engem többször, mert szétkaplak!
- Még neked áll feljebb? - akadtam ki teljesen.
- Én csak tettem a dolgom. Különben is, még csak nem is ismerlek.
  Igaza volt. Az ő helyében én is ezt tettem volna. Nem is rá voltam tulajdonképpen mérges, hanem Fortra, amiért csak úgy átadott Drewnak. Vagy inkább erre az egész helyzetre, hogy így alakultak a dolgok.
- Bocs, én csak tökre... Á, mindegy - mondtam és kiviharoztam a szobából, kissé hisztérikus arckifejezéssel.
  A folyosón Dan utánam rohant.
- Várj!
  Hátrafordultam.
- Igen?
- Bocs, hogy feladtalak...
- Semmi gond - vontam vállat.
 Már magamra voltam mérges, amiért olyan idegbeteg állat voltam, hogy megpofoztam Dan-t.
 Dan elmosolyodott, és mikor már indultam volna, újra hozzám szólt.
- Lenne kedved lemenni a moziterembe?
- Moziterem? - kerekedett hatalmasra a szemem. Azért az mégiscsak sok már, hogy még ilyenjük is van - Persze - mondtam gondolkodás nélkül, magamban még mindig ábrándozva arról, hogy talán megnézhetek egy jó kis filmet.
  Alapból akciófilm párti vagyok, de valahogy a játékban történt sok akció és lövöldözés után semmi kedvem nem volt ilyesmit nézni.
   Dannel lementünk a tizenkét székes kicsi moziterembe, ahol volt popcorn, és egy szál lélek sem volt ott, rajtunk kívül.
- Pillanat, csak beindítok egy filmet. Die Hard jó lesz?
- Akciót most ne... Legyen valami vígjáték.
- Oké - mondta Dan, és beindította a Lánybúcsú c. filmet.
  A film közepe fele, miközben épp pukkadoztam a nevetéstől, és csapkodtam a kezemmel, mint egy retardált fóka, Dan egyszer csak felém fordult, és tök hirtelen megcsókolt. Én meg visszacsókoltam, és hosszas percekig nyaltuk-faltuk egymást. Nem tudom, mit éreztem Dan iránt, szerintem csak rám fért végre valaki, aki nem egy seggfej. Vagy nem tudom, mi volt velem, lehet, hogy a film hatása alatt álltam, ami azért nem valószínű, mert kicsit sem volt romantikus típusú film.
   Dan belenyúlt a pólómba. Erre rögtön rácsaptam a kezére.
- Hé, nem nyúlka piszka!
- Bocs, én csak azt hittem...
- Semmi gond, rosszul hitted. Legalább most már tényleg jogosan adtam a pofonokat - sóhajtottam, és hátradőltem a széken.

Nyolcadik Fejezet

 Fort érdeklődve figyelte a foglyokat.

- Miért hurcoltátok őket ide? - döntötte meg a fejét kicsit jobbra.

- Gondoltuk tudnak egy pár dolgot, amit neked hallanod kell. Gyerünk kretének, daloljatok - szegezett Skuly a foglyok felé fegyvert.

  A két srác már nem volt megkötözve, és így kényelmesen tudtak volna beszélni, ha akartak volna. Természetesen semmi kedvük nem volt, elárulni a csapattársaikat.

- Miről? - kérdezte a barna hajú srác.

- Mit tudtok arról, hogy a töltényeteket csak műtéttel lehet kiszedni a testből? - kérdeztem.

- Az hadititok - csóválta meg a fejét.

- De tudtok róla valamit?

- Nem - vágta rá.

  Skuly felém fordult.

- Tuti tud, csak nem mondja el - mondta nekem halkan, alig hallhatóan, hogy a foglyok meg ne hallják.

  Odamentem a sráchoz, és jól tökön rúgtam.

- Beszélj, vagy kapsz még.

- De nem tudok semmit!

- Akkor beszélj arról a szuperfegyverről, ami egy hét múlva lesz kész.

- Arról sem tudok semmit.

  Kapott még egy rúgást.

- Ne hazudj a szemembe, hallottalak róla beszélni.

  A srác sóhajtott, és felnézett a plafonra.

- Mi van, elvitte a cica a nyelved? - förmedtem rá, és kapott egy erőteljes rúgást.

  A srác nyögve rogyott le a földre.

- Oké - oké. A fegyver igazából négy hét múlva lesz kész, félrehallottad, kislány. Porrá döngöljük vele a bázisotokat, ha nem adjátok majd ki a zászlót. Meg fogjuk nyerni a háborút, ti már most elvesztettétek. Semmi esélyetek nincsen! - nevetett fel gúnyosan.

  Fort felállt az asztaltól döbbenetében. Idegesen rácsapott az asztalra.

- És mi van a golyókkal? - kérdezte.

- Azokkal? Ti is tudjátok. Megölnek, ha nem szeditek ki magatokból. 

- De honnan jöttetek rá a készítésének technikájára?

- Nem mi jöttünk rá. Ajándék volt, a Játékmestertől. Ahogy a tömegpusztító fegyver alaprajza is, és az alapanyagok is. Nekünk csak fel kell építenünk.

  A szobában döbbent csönd lett. Sejtettük, hogy a Játékmester keze van az egészben, de azt, hogy ő tömegpuszitó fegyvert gyártat a fehérekkel, az mégis csak sok volt. Itt már nem arról van szó, hogy "kissé pártatlan", hanem egyenesen a fehérek pártfogója, és a feketék utálója. Ki fog minket irtani ezzel a fegyverrel, és mi tehetünk túl sok mindent. Hacsak nem adjuk fel a játékot, és gyáván átadjuk az ellenségnek a zászlót. És akkor hogyan tovább? Átadtuk a zászlót, a fehérek haza mehetnek, mi meg itt maradunk, a következő menetig. Két csapatra osztanak minket, és kezdődhet újra az öldöklés, talán még csatlakozik pár tucat szerencsétlen, aki belekerül a játékba.
  Akkor mégis mit lehetne tenni? Egyértelmű: végünk van, ígyis-úgyis - gondoltam. Nehezen tudtam elfogadni, hogy ilyen módon lesz vége az én szánalmas kis életemnek. Aztán eszembe jutott egy ötlet - A fehérek vezére Drew. Talán meg tudnám győzni, hogy ne vessék be a fegyvert, mert az nem fair győzelem lenne.
  A csöndet én törtem meg végül.
- Van egy ötletem - fordultam Forthoz.
- Hallgatlak - mondta kicsit feszülten, gondolom nem miattam, hanem a foglyoktól hallottaktól.
- Megpróbálom meggyőzni Drew-t, hogy ne tegye. Meg kéne ezt beszélni valahogy vele...
- Nem tudhatják, hogy mi már tudjuk! Hadd higgyék azt, hogy minden oké, aztán meg sunyiban letámadjuk őket, és szétszedjük a kis fegyverüket - vágott közbe Skuly.
- De hát legyőzhetetlenek! Megölnek minket azokkal az újonnan fejlesztett golyóikkal.
- Van benne valami igazság. Úgy döntöttem, meg kell tárgyalnunk velük.
  Fort egy futárt küldött a fehérek bázisához. A futár kezébe egy zöld zászlót nyomott, jelezve majd a fehéreknek, hogy békével érkezik. A futárnak a feladata az volt, hogy megbeszélje Drew-el, hogy a tárgyalás az erdő közepén lesz, a két bázis között, aznap este.
  Én is elmentem a tárgyalásra, ahol ott voltak a csapatvezérek, köztük a mi osztagunké is, akivel eddig nem ismerkedhettem meg, mivel állítólag a gyengélkedőn feküdt kómában. Most viszont már felépült, és ott feszített a többi csapatvezérrel együtt a díszegyenruhájukban, vigyázzállásban. Én és Skuly voltunk az egyetlen egyszerű Nyilas tagok, akik semmiféle nagyobb tisztséggel nem rendelkeznek. Ezért én egy kicsit kínosan is éreztem magam, de Skuly egyáltalán nem tűnt feszültnek, sőt, az arcán elégedettség és megtiszteltetés tükröződött. Ő eléggé örült, hogy a Vezetőkkel lehet egy gyűlésen, mintha valami fontos pozíciója lenne.
  Az erdő közepén álldogáltunk egyenes háttal, vigyázzt állva, mikor megérkeztek a fehérek. Nem értettem, mire ez a nagy felhajtás. Mindegyik fehér úgy menetelt, mintha valami díszfelvonulást kéne előadniuk egy fesztiválon. Ez csak egy egyszerű tárgyalás, arról, hogy nem akarunk meghalni.
- Öröm látni téged, Jana - állt meg előttem Drew.
  Meghajolt, és kezet csókolt nekem, mire én kínosan elhúztam a kezem.
- Nem véletlenül szöktem meg - morogtam.
- Sebaj, következőleg nem engedlek el - mosolygott rám pimaszul.
  A tárgyalás unalmas volt, Fort előadta a foglyos történetet bonyolultan, szakszavakkal, mintha valami egyetemi feleleten venne részt. Drew pedig válaszolt rá, úgy, hogy kikerülte a kérdéseket. Nem tudtam nem közbe vágni.
- Drew, ne csináld már. Ha bevetitek a fegyvert, a te lelkeden fog száradni száz ember élete. Megnyerheted, de az a győzelem nem tisztességes győzelem lenne. Ezt te is tudod. Kérlek, Drew, könyörgöm, hagyjátok abba annak a nyavalyás fegyvernek az építését, és játsszuk tovább a játékot fair adottságokkal.
  Drew eltöprengett, majd elvigyorodott.
- Tetszik ahogy könyörögsz.
  Erre a kijelentésére legszívesebben felpofoztam volna, de az adott szituációban pórul jártam volna vele.
- Kérlek - mondtam ki még egyszer, megalázkodva mindenki előtt. Legalábbis ez a talpnyalós könyörgés szerintem kibaszott megalázó.
- Jó. Igazad van - bólintott, mire hatalmas kő esett le a szívemről. Csak, hogy folytatta utána - Nem vetjük be a fegyvert, ha velem jössz, és együtt leszünk. Engedelmeskedned kell, akármit mondok, és tilos a megszökés.
  Az összes vér a fejembe szökött. A talpnyalója kell legyek? Mi? Ezt a sorsot érdemlem én?
- Más megoldás?
- Nincs - zárta le Drew a témát.
  Az összes jelenlévő engem bámult, és a méregtől paprikavörös fejemet. Fort felé fordultam, kissé könyörgő tekintettel.
- Jana, kérlek akkor menj Drew-val. Tárgyalás lezárva, nincs vita - mondta komoran a feketék vezére.
- Ne csináld Fort! Ez igazságtalanság! - háborodtam fel.
- Ez van. Nem halsz bele, ha vele mész - mondta Fort, és elviharzott, a fekete Vezetőkkel az élén.
  Skuly megállt mellettem.
- Sajnálom, Jana - mondta szomorúan, és továbbment.
  Mindenki otthagyott. Ott maradtam, a szaros fehérekkel, tulajdonképpen egyedül. Elment mindenki, és talán soha többé nem láthatom a hetes osztagot újra, hacsak nem fog Drew elengedni. Egy darabig biztos nem fog, egész addig én leszek az ő csicska fogolylánya - gondoltam magamban.
  Szótlanul mentem Drew mellett gyalogolva a bázisuk felé. A fiú egyfolytában engem bámult, néha egy-egy megjegyzés tett, de én kurta igen-nem válaszokkal feleltem. Semmi kedvem nem volt beszélgetni azzal a mocsokkal.
  Minden előről kezdődhetett, megint Drew-hoz, kerültem, megint le kellett fürödjek, megint mindenki engem bámult, megint őrök voltak mellettem. Csakhogy, most nem szökhettem meg, mert rajtam múlott sok sok ember élete. Márpedig én képes vagyok megerőltetni magam, és kicsit kedveskedek Drewnak, vagy amit akar, azt csinálom. Csak ne építse meg azt a tömegpusztító izét.
  Hirtelen eszembe jutott valami: és ha megsemmisíteném a tervrajzot és az alapanyagokat, majd lelépnék a zászlóval, amit időközben sikerül megtalálnom? Ugyan. Biztos van másolatuk a tervrajzból, az alapanyagokat meg majd beszerzik valahonnan. Meg hát, a Játékmester akkor majd kitalál valami más módot, hogy a fehérek győzhessenek. Aztán a zászló megtalálása egyszerűen lehetetlen, valószínűleg csomó katona őrzi, és a közelébe sem engednének.
  Így hát, ébresztő Jana. Nincs kiút, egy helyben kell maradnod, egy szobában, Drew Smith-el.
   

Hetedik Fejezet

 Másnap reggel, mikor felébredtem, az volt az első, hogy meglátogattam Skulyt, aki meglepő módon nem volt az orvosi szobában. Keresgéltem egy darabig, majd a fegyvertárban találkoztam vele. Ledöbbentem: fel volt teljesen öltözve, és makk egészségesen keresgélt a fegyverek között valamit guggolva.

- Jó reggelt, tegnap hőse - köszöntem neki.

  Felnézett, és mikor meglátott elmosolyodott.

- Szia Jana.

- Hogy vagy..? Meggyógyultál?

- Aha, meggyógyultam. Az orvos azt mondta, csak addig nem gyógyult gyorsabban a seb, amíg a testemben volt a golyó. Mikor kiszedte, már is felgyorsult a folyamat.

- Hova készülsz?

- Szerinted? Természetesen megkeresem a fehéreket, és kiszedem belőlük mi ez a golyós cucc. Ha a Huff ikrekkel találkozom, őket lehet, hogy rögtön megölöm.

- Skuly, egyedül nem mehetsz!

- Te is egyedül mentél.

  Igaza volt, én is pont ilyen makacs voltam, mint most ő, és elszöktem. Egyetlen megoldás maradt: vele megyek. Ketten elvégre, erősebbek vagyunk.

- Veled megyek - jelentettem ki.

- Nee... Te már egyszer kockáztattál, most én jövök - tiltakozott.

- Ez nem kérdés volt. Kijelentés. Hozom a hátizsákom, bedobok pár cuccot - mondtam, és kimentem a fegyvertárból.

  Felmentem az emeletre, ahol a hálószobák vannak. A többiek még mindig aludtak, ugyanis reggel hat óra körül lehetett. Kicsit korábban ébredtem fel, mint szoktam, talán a nyugtalanság miatt. De most már megnyugodtam. Egy óránk volt összeszedelőzködni, ugyanis hétkor ébresztő van. Nem akartam búcsúzkodni, meg aztán, kitudja, talán még el sem engedtek volna. Miért is engedtek volna? Biztos azt mondta volna Fort, hogy egy egész osztagot akar küldeni, az pedig elég rossz döntés lett volna. A fehérek most már hivatalosan is erősebbek, mint mi, és így sok katonát vesztettünk volna el. Így viszont, maximum csak mi veszünk oda. Bár Skuly nem hiszem, hogy ezt a halált érdemelné. 

  Skulyval a bejáratnál találkoztunk, mindketten teletömtük a hátizsákunkat. Volt benne étel, ital, fegyver. Ezek voltak a legszükségesebbek, és én még betettem azt a könyvet, amit a múltkor találtam abban a hátizsákban. Ugyanaz a könyv volt, csak egy másik példány, amit a fegyvertárban találtam. Több is volt belőle, így arra gondoltam, hogy ez valami tankönyv szerűség is egyben. Mindenesetre elég hasznos egy könyv, úgy hogy mindenképp be kellet tennem. A múltkor is segített a túléléshez, remélhetőleg most is fog.

  Elindultunk, ketten, a fehérek bázisa felé.

- Mi a terved? - kérdeztem kíváncsian.

- Szétlőni pár kretén fejét - mondta Skuly komoran, kezében a lőfegyverét szorongatva.

- Csak mondom, hogy ha te lelövöd őket, akkor ők meggyógyulnak. Ha ők meglőnek minket, akkor már más lesz a helyzet... - emlékeztettem rá Skulyt óvatosan, mert úgy tűnt, nincs túl jó hangulatban. Mint egy időzített bomba, olyan volt.

- Teszek rá - vonta meg a vállát.

  Hosszú-hosszú gyaloglás után, végre lepihentünk. Megettünk pár szendvicset, amit a táskában cipeltünk egész idáig, de még hagytunk párat a későbbiekre. Alig húsz perc pihenés után tovább indultunk. Estére már felismertem a környéket, beértünk a fehérek területére. 

   Nem csak a környékről ismertem fel, hogy fehéreknél vagyunk, hanem láttam nem egy fehér katonát a távolban. Így mondtam Skulynak, hogy kicsit messzebb táborozzunk le, és utána elfoghatnánk pár katonát, akik ketten sétálgatnak, mert egy nagyobb csoport ellen aligha lett volna esélyünk. Skuly rábólintott, így körülbelül egy kilométerre letelepedtünk. Újra megkajáltunk, megettünk pár szendvicset, és már indultunk is vissza.

   A fehér terület széle fele leskelődtünk egy fa tetejéről, de nem sokat láttunk. Aztán a fa környékén megjelent két fiú. Skulyra néztem, aki megvonta a vállát, jelezve, hogy nem tudja mi legyen. Felmutattam a mutató ujjam, amolyan "várj egy pillanatot" stílusban. A két fiú őrködött, és egymás között beszéltek valami olyasmiről, hogy jövő héten fog elkészülni valami fegyver, ami segítségével le akarják rohamozni a feketék bázisát. Skulyra néztem ijedten, aki szintén rám nézett. Elkezdtem visszaszámolni a kezemmel, hogy lássa ő is, mikor ugorjunk le. A visszaszámlálás lejárt, leugrottunk. Enyém volt a fekete hajú fiú, Skulyé a barna. Mivel közvetlenül a fa alatt álltak, szó szerint rájuk ugrottunk. Megmozdulni sem tudtak, így betömtük a szájukat, és elvettük a fegyvereiket.

- Vigyük el a bázisra. Ott majd kihallgatjuk őket, itt viszont jelezhetnek. Vedd ki a zsebéből azt a kütyüt, azzal tudnak jelezni egymásnak - figyelmeztettem Skulyt.

  Lefegyvereztük őket, eltettük a fegyverüket. Elővettem a hátizsákomból pár kötelet, amivel megkötöztük a kezüket, és a szájukat. Mint a pórázra kötött kutyákat, akik nem akarnak menni sehová, úgy vonszoltunk magunk után őket. Ugyanis nem nagyon állt szándékukban utánunk menni, próbáltak ellenállni. 

   Nem szeretek ilyesmiket belátni, de bevallom tényleg erősebb volt a fekete hajú fiú, mint én. Nem akartam gyengének tűnni, ezért nem kértem segítséget Skulytól. Gondoltam magam is meg tudom oldani, mert a fiúk nem erősebbek a lányoknál... Talán csak fizikailag. De utálom ezeket a hímsoviniszta kijelentéseket, hogy a fiúk jobbak a lányoknál, és a többi. 

- Ha nem mozdítod meg végre a nagy seggedet, kedves fehér, akkor szétlövöm a fejed a saját fegyvereddel. Mit szólsz? - vigyorogtam rá a fogolyra.

  A srác sóhajtott, és máris könnyebb volt tartani a lépést Skulyval. Csak kicsit fenyegetőzni kellett, és kész.

 Egy óra után letáboroztunk, mert ideje volt aludni. Kicsit féltünk, hogy a foglyok megszöknek, de az én remek ötletem megnyugtatott mindkettőnket. Egy fához kötöztük őket, és a biztonság kedvéért átnéztük a zsebük tartalmát, hogy véletlenül sincsen náluk bicska. Még a cipőjüket is átnéztük, az én kérésemre, mert már láttam olyan filmet, ahol a cipőbe rejtett kés miatt menekülnek meg. 

 Nyugodtan hajtottunk álomra a fejünket Skulyval. Szegény foglyok, ők gondolom egy fához kötözve kevésbé kényelmesen alhattak. Ilyen az élet.

Hatodik Fejezet

 Egy öt perces ordítozós, falba rugdosós dühroham után megnyugodtam, és könnyes szemmel lerogytam az üres folyosó hideg padlójára. Simon próbált megnyugtatni, de én ráüvöltöttem, hogy inkább menjen, és keresse meg a többieket. A többiek - hála a  égnek - épségben tértek vissza. Simon rögtön értesítette őket, mi történt Skuly-val, és a két csapat, akik alapból utálják egymást, egy emberként aggódtak a sebesült fiúért. Az orvos mindenkit kiterelt a szobából, hogy nyugodtan kezelhesse a betegét.
  Egy óra elteltével az orvos kijött a szobából.
- A golyó nem lökődött ki, így ki kellett húznom. A barátotok épségben van, egyenlőre alszik. Szerencsére nem volt mélyen a golyó, hála a vastag kabátjának. Azonban, megvizsgáltam a golyót, és van egy rossz hírem. A fehérek azt hiszem feltalálták azt az anyagot, ami ellen nem tudunk védekezni, így nem csak a szám leolvasásával tudnak ölni.
- Mi? - hitetlenkedett Poppy - Az lehetetlen!
- Sajnos így van.
- Szerintem nem egyedül sikerült felfedezniük - szólaltam meg hangosan, mire mindenki felém fordult - Láttam egy s mást, mikor náluk voltam. A Játékmester nem teljesen pártatlan, sőt. A fehéreknek kétszer modernebb és felszereltebb a bázisuk, mint nekünk. Én azt mondom, a Játékmester keze van a dologban.
- Miattad van, ribanc! Rád mérges a Játékmester, nem ránk - rontott nekem Odett, mire én egy mozdulattal félrelöktem, szolidan, jelezve, hogy nem akarok verekedni.
- A Játékmester nem hiszem, hogy két napja újította volna fel a fehérek bázisát, csak miattam.
- Akkor is miattad van, ez golyós ügy - tápászkodott fel a lány, és konkrétan nekem esett.
  Verekedni kezdtünk, de nem olyan lányosan, ahogy a lányok szokták a filmekben, mikor az utolsó pár cipőért küzdenek. Mi rendesen használtuk az öklünket, a bakancsunkat, nem csak egyszerű hajcibálás volt. Úgy festettünk a bunyó közben, mint az igazi pankrátorok, agyba-főbe vertük egymást, bár csak alig egy perc erejéig. Majd Chris és Oliver szétválasztott minket, és lefogott bennünket.
- Te mocskos kurva, ezt még visszakapod - üvöltöttem Odettnek, ugyanis betört az orrom, ami mellesleg tizenöt perc elteltével helyre jött.
- Gyere, akár most is visszaadhatod.
- Nyugi, nyugiiii csajok - csitított minket Isaac.
 Kifújtam a levegőt, és lassan kezdtem el lélegezni, hogy megnyugodjak.
 Egy kínos, hosszú csönd után, Evan megszólalt.
- Nem tudom srácok, hogy ti hogy vagytok vele, de nekem tetszett a csajbunyó.
  Mindenki hangos nevetésbe tört ki. Evan visszahozta a jókedvet.
- Jobb lett volna, ha kicsit lassabban csináljátok, és gyengébben, kevesebb ruhában, és mondjuk sárban - tervezgetett Simon.
- Álmodozz csak - förmedt a fiúra Odett.
 Ideje volt már lefeküdnünk. Miután lezuhanyoztam, és felmentem a szobába, az ágyban fekve még beszélgettem a többiekkel. Mindenki elmondta, nekik hogy sikerült az akció. Lioék nem is találkoztak egy ellenséges katonával sem, ők megúszták. Chrisék találkoztak három járőrössel a fehérektől, abból kettővel sikerült végezniük. Hát, ők jobban jártak, mint mi. Chris panaszkodott, hogy Chad mennyire idegesítő, és hogy egyfolytában ölni akart ész nélkül. Simon sem volt angyal, de Skuly megsebesülése után abszolút normálisan viselkedett, többé kevésbé. Zome, aki nem sokat szokott beszélni, a nagy sztorizgatások közepette megszólalt.
- Szét kéne rúgni Odett csontos seggét - jegyezte meg, miközben hason fekve a plafont bámulta.
- Ja, az a lány megőrült. Jana nem tehet arról, hogy a fehérek feltalálták ezt az izét - bólogatott Oliver.
- Kösz srácok a támogatásért, de Odettnek már szétrúgtam a seggét, csak leállítottatok.
- Igen, mert csak sárban folytathattátok volna, bikiniben - vihogott Evan.
- Jaaaj Evan - sóhajtott mindenki egy emberként.
 Lekapcsoltam a villanyt, és mikor már mindenki épp készült elaludni, mikor már elcsöndesedett a társaság, én megszólaltam.
- Tudjátok kinek kéne szétrúgni a seggét? - mondtam gondolkozva - Drew Smith-nek.
- Ja... De... Izé, szóval sokan azt mondják, te ismerted ezelőtt is Drew-t. Meg mondanak mást is... Szóval mi ez az egész? - kérdezte Oliver.
- Hát - ásítottam - Drew-val egy suliba jártunk, meg hát, együtt voltunk... Szóval, jártunk. Majd szakítottunk, és the end.
- Miért szakítottatok?
- Mert Drew egy akkora gerinctelen faszfej, hogy ott bizonygatta, hogy mennyire bejönnek neki az olyan lányok, mint én, akik nem nyávognak egyfolytában, meg ilyenek.  Ott mondta, hogy milyen kicseszett jó már, hogy én nem csak a cipőkről és a körömlakkokról dumálok. Azt is mondta, hogy ő tud várni, ha kell... Aztán, egy házibulin azon kapta az osztálytársam Drew-t, hogy a suli legnagyobb picsáját, Hannah-t kúrja a fürdőszobában. Még egy videó is készült. Undorító féreg, mégis mi a kurva gecit képzel magáról?! Pont Hannah-t, akinek tulajdonképpen a teljes ellentéte vagyok, és pont olyan, mint amilyet ő elvileg utál?! Egy sötét, segghülye ribanc, aki csak a férfi nem boldogításához ért, és felnőtt korába már a sarkon fog állni és pár száz forintért elvállal egy menetet. Drew meg azt mondja, baszod, hogy ő tud várni, meg hogy ő milyen kikurtul rendes srác... Faszt tud várni a kis köcsög. Most meg itt basztat, hogy legyünk ketten, maradjunk ki a játszmából, és éldegéljünk boldogan az ő kis flancos birodalmában. Baszhatja magát, mert én inkább meghalok, mintsem hogy odamenjek hozzá, és vele vacsorázgassak abban szűk pólóban. Hát bazdmeg, fasz se akarna odamenni hozzá, ezek után - mérgelődtem.
  A többiek fele márt bealudt gondolom a monológomon - gondoltam magamban, miután befejeztem a történetet.
- Úgy is szét fogjuk loccsantani a fejét, nem kell aggódnod a köcsög miatt - mondta Lio.
- Bang bang - csináltam fegyvert a kezemből, és a plafonra "lőttem" vele.
- Én nekem is van ismerősöm itt - kezdett el mesélni Oliver - A Huff ikreket ismertem ezelőttről.
- Nebaaaasz - pattant fel Evan.
- Komolyan. Egy osztályba jártam velük, és Ivy Huff-fal még kavargattam is, egy-kétszer, de nem volt semmi komoly, egy hetes kapcsolat maximum. Elég népszerű csajnak számítottak a gimiben, de nem számítottak ribancnak. Jó tanulók voltak, látszólag kedvesek, de igazából mindenkit manipuláltak. Para, nagy színészek.
- Minden fehér egy szarrágó foshalmaz - sóhajtott Chris.
- Szarrágó foshalmaz, ez jó - vihogott Evan.
   A beszélgetés után lassan mindenki elaludt. Kivétel én, természetesen, ugyanis én még egy jó ideig forgolódtam az ágyamban. Részben azért, mert még mindig nem szoktam hozzá, az ágy keménységéhez, merthogy konkrétan olyan, mintha a földön aludnék. Részben pedig azért, mert ahogy elmeséltem az élményeimet, felelevenítettem őket, és az emlékeken rágódtam. - Drew Smith. Bang bang. - gondolkodtam, és elmosolyodtam.