Másnap megszólalt a már jól ismert férfi hang, a Játékmester idegesítő hangja.
Kedves Jana Patton! Jól elvagy a fehéreknél, mi? Dan szórakoztató társasg? Élvezed a fehérek mozitermét, miközben a csapattársaid harcolnak? Akkor most el kell, hogy szomorítsalak: a mókának vége. Megtiltom, hogy a fehérek védelmében tartózkodj, Drew Smith védelmében. Irány a csatamező. Adjanak neked egy teljesen megtöltött fegyvert öt percen belül, ugyanis öt perc múlva ha nem jutsz ki a fehérektől, az egyik fehér le kell olvassa a számod. Öt perc múlva sebezhető leszel. Futás kislány, öt perc múlva, az arcodra lesz írva mindened! Jól teszed majd, ha belenézel a táskádba, minden benne van, ami szükséges.
Ilyen hosszú szónoklatot még sosem tartott. Annyiszor elismételte azt a bizonyos öt percet, hogy még jobban fokozta bennem a félelmet. - Mi a picsa, még letépem ennek a fasznak egyszer a faszát és feldugom a seggébe, baszki - káromkodtam magamban, és elkezdtem rohanni. Drew személyesen adta át a fegyvert.
- Jana, sajnálom. Most pedig fuss... Nem akarom, hogy bajod essen! - mondta a fiú.
- Csá - mondtam röviden, és ezzel a stílusos belépővel el is hagytam a fehérek bázisát, vállamon a cuccommal.
Futottam, futottam és csak futottam, Öt perc múlva már legalább egy kilométerre kerültem a bázistól, és ledőltem az egyik fa lábára. Belenéztem a hátizsákomba, amit a Játékmester is megemlített a szónoklatában. Benne volt egy tükör, amit biztos, hogy nem én tettem be. Nem vagyok az a tükörben magát nézegető típus, általában nem nagyon szeretek tükörbe nézni. Ijesztően nézek ki, komolyan.
Ahogy a tükörbe néztem, megpillantottam magamat. Alig hittem a szememnek: a homlokomra volt írva fekete betűkkel: 1945236659. A számom. Szó szerint, az arcomra volt írva... "[...]öt perc múlva, az arcodra lesz írva mindened!". - jutott eszembe a Játékmester szavai. Visszhangzottak a fejemben, úgy éreztem megőrülök.
Tovább turkáltam a táskámba, amiben ott volt a régi ruhám, és a könyv, ami eddig hasznosnak bizonyult. Továbbá találtam még egy walkie-talkie-t, amin sikeresen elértem a feketék csapatát.
- Haló, vétel! Jana Patton vagyok! - kiabáltam bele a készülékbe.
- Jana! Te vagy az? Merre vagy? Várj, nem kell mondanod, a walkie-talkie-kban van egy cucc ami segítségével lenyomozhatunk. Szóval, megnézzük a koordinátákat és... Ne menj sehova, két órán belül érted megyünk! - mondta a hang. Ismerősen csengett, Lio-ra tippeltem volna, hogy az övé. Csak a készülék eléggé recsegett, és így nem tudtam megállapítani pontosan.
Azalatt a két óra alatt eléggé unatkoztam. A könyvet olvasgattam, de azt is hamar meguntam. Felmásztam a fa tetejére, mert arra gondoltam, hogyha jönnének fehérek, nem lenne túl szerencsés ha a homlokomon lévő számmal találnának meg. Ott helyben vége lenne a sorsomnak, az tuti.
A megérzéseim nem csaltak, alig fél óra múlva már meg is láttam az első fehér csapatot. Hallgatóztam. Meglepő módon én voltam a téma, Jana Patton. Ennyi figyelmet a való életben még sosem kaptam, és most az egész játék rólam beszél. A két katona arról beszélt, hogy biztos jó nagy ribanc vagyok, és nem értik miért vagyok olyan fontos Drew Smith-nek. Sikeresen elhatározták, hogyha rám találnak, akkor nem viszik Drew, a vezérük elé, hanem ott helyben megölnek. Azért ez kicsit rosszul esett... Kicsit. Mindenesetre ezek után csak még jobban lapítottam, és halálfélelem kerülgetett.
Néhány perc múlva tovább is álltak - hála a jó égnek - és én pedig egyedül maradtam, a fa tetején.
A további másfél órában halálra untam magamat, és a fa is kezdett kényelmetlenné válni. A dolgaimról elmélkedtem, és próbáltam józan ésszel értelmetni Drew Smith viselkedésért. Komolynak tűntek a szándékai, de tényleg nem éreztem semmit iránta. Megbocsájtani meg semmi kedvem nem volt. Attól még, hogy nem vagyunk a való életben, én ugyanúgy itt is mérges vagyok rá. Aztán Dan jutott az eszembe. Kedves fiú, csak elképesztően perverz, aki azt hiszi, hogy azért mert nem utálom, már rögtön le is fekszem vele. Szerencsétlen kiéhezett kamasz. Végül is, nem sok lány van a játékban, az szent.
Aztán megérkezett a felmentősereg, egy motorral jött értem egy fekete ruhás katona, bukósisakban.
- Pattanj fel, Patton - mondta, és felismertem: Skuly volt az.
Nagyon örültem, és szófogadóan lemásztam a fáról, és felültem a járgányra. A vastag kerekű motor kicsit terepjárós volt, mármint bírta az erdős, göröngyös talajt is.
Mikor megérkeztünk, Skuly levette a sisakját, és rám nézett.
- Te jó ég, neked meg mi történt a homlokoddal?
- Csak az arcomra lett írva mindenem.
- Mintha te tehetnél arról, hogy Drew így rád van izgulva. Ez nagy kitolás.
- Nekem mondod?! - tártam szét a karom.
- Na, ne parázz, van egy jó ötletem - rántott maga után, a kezemnél fogva.
A régi szobámba, azaz a szobámba húzott. Mikor bementünk, nagy üdvrivalgás fogadott.
- Jana, már mindenki nagyon hiányolt - lépett oda hozzám Lio, a nagy lárma közben. A fiúk megőrültek, úgy ordítoztak.
- Én is hiányoltalak titeket, srácok!
- A homlokodra van... - kezdte el Chris, de én közbe vágtam.
- Tudom, ne is mond. Skuly, azt mondtad orvosolod.
- Amúgy az eredeti helyéről eltűnt?
- Pillanat megnézem - fordultam el, és a pólóm nyakán keresztül benéztem a pólóm alá - Igen.
- Hát az szívás. Most tényleg olyan, mintha szám háborúznál, ott is a homlokon van az a kis papír - mondta együtt érzően Evan.
Skulyy átnyújtott egy kendőt, ami kb. így nézett ki:
- Ez a nagy ötlet? Kössek fel egy kendőt a fejemre?
- Hát ja, eltakarja a homlokod - vonogatta a vállát, és már is felkötötte a fejemre - Jól áll - mosolygott.
- Ah, mindegy. Tudom, hogy rémesen áll, nem kell nyugtatgatni.
Örültem, hogy végre kicsit hülyülhettem ezután a srácokkal, és végre kicsit otthon éreztem magam. Lassan már féltem, hogy annyit leszek a fehéreknél, hogy azt érzem inkább otthonomnak. Örültem, hogy találkozhattam Skulyval, meg persze Lioval, és a többiekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése