Másnap reggel, mikor felébredtem, az volt az első, hogy meglátogattam Skulyt, aki meglepő módon nem volt az orvosi szobában. Keresgéltem egy darabig, majd a fegyvertárban találkoztam vele. Ledöbbentem: fel volt teljesen öltözve, és makk egészségesen keresgélt a fegyverek között valamit guggolva.
- Jó reggelt, tegnap hőse - köszöntem neki.
Felnézett, és mikor meglátott elmosolyodott.
- Szia Jana.
- Hogy vagy..? Meggyógyultál?
- Aha, meggyógyultam. Az orvos azt mondta, csak addig nem gyógyult gyorsabban a seb, amíg a testemben volt a golyó. Mikor kiszedte, már is felgyorsult a folyamat.
- Hova készülsz?
- Szerinted? Természetesen megkeresem a fehéreket, és kiszedem belőlük mi ez a golyós cucc. Ha a Huff ikrekkel találkozom, őket lehet, hogy rögtön megölöm.
- Skuly, egyedül nem mehetsz!
- Te is egyedül mentél.
Igaza volt, én is pont ilyen makacs voltam, mint most ő, és elszöktem. Egyetlen megoldás maradt: vele megyek. Ketten elvégre, erősebbek vagyunk.
- Veled megyek - jelentettem ki.
- Nee... Te már egyszer kockáztattál, most én jövök - tiltakozott.
- Ez nem kérdés volt. Kijelentés. Hozom a hátizsákom, bedobok pár cuccot - mondtam, és kimentem a fegyvertárból.
Felmentem az emeletre, ahol a hálószobák vannak. A többiek még mindig aludtak, ugyanis reggel hat óra körül lehetett. Kicsit korábban ébredtem fel, mint szoktam, talán a nyugtalanság miatt. De most már megnyugodtam. Egy óránk volt összeszedelőzködni, ugyanis hétkor ébresztő van. Nem akartam búcsúzkodni, meg aztán, kitudja, talán még el sem engedtek volna. Miért is engedtek volna? Biztos azt mondta volna Fort, hogy egy egész osztagot akar küldeni, az pedig elég rossz döntés lett volna. A fehérek most már hivatalosan is erősebbek, mint mi, és így sok katonát vesztettünk volna el. Így viszont, maximum csak mi veszünk oda. Bár Skuly nem hiszem, hogy ezt a halált érdemelné.
Skulyval a bejáratnál találkoztunk, mindketten teletömtük a hátizsákunkat. Volt benne étel, ital, fegyver. Ezek voltak a legszükségesebbek, és én még betettem azt a könyvet, amit a múltkor találtam abban a hátizsákban. Ugyanaz a könyv volt, csak egy másik példány, amit a fegyvertárban találtam. Több is volt belőle, így arra gondoltam, hogy ez valami tankönyv szerűség is egyben. Mindenesetre elég hasznos egy könyv, úgy hogy mindenképp be kellet tennem. A múltkor is segített a túléléshez, remélhetőleg most is fog.
Elindultunk, ketten, a fehérek bázisa felé.
- Mi a terved? - kérdeztem kíváncsian.
- Szétlőni pár kretén fejét - mondta Skuly komoran, kezében a lőfegyverét szorongatva.
- Csak mondom, hogy ha te lelövöd őket, akkor ők meggyógyulnak. Ha ők meglőnek minket, akkor már más lesz a helyzet... - emlékeztettem rá Skulyt óvatosan, mert úgy tűnt, nincs túl jó hangulatban. Mint egy időzített bomba, olyan volt.
- Teszek rá - vonta meg a vállát.
Hosszú-hosszú gyaloglás után, végre lepihentünk. Megettünk pár szendvicset, amit a táskában cipeltünk egész idáig, de még hagytunk párat a későbbiekre. Alig húsz perc pihenés után tovább indultunk. Estére már felismertem a környéket, beértünk a fehérek területére.
Nem csak a környékről ismertem fel, hogy fehéreknél vagyunk, hanem láttam nem egy fehér katonát a távolban. Így mondtam Skulynak, hogy kicsit messzebb táborozzunk le, és utána elfoghatnánk pár katonát, akik ketten sétálgatnak, mert egy nagyobb csoport ellen aligha lett volna esélyünk. Skuly rábólintott, így körülbelül egy kilométerre letelepedtünk. Újra megkajáltunk, megettünk pár szendvicset, és már indultunk is vissza.
A fehér terület széle fele leskelődtünk egy fa tetejéről, de nem sokat láttunk. Aztán a fa környékén megjelent két fiú. Skulyra néztem, aki megvonta a vállát, jelezve, hogy nem tudja mi legyen. Felmutattam a mutató ujjam, amolyan "várj egy pillanatot" stílusban. A két fiú őrködött, és egymás között beszéltek valami olyasmiről, hogy jövő héten fog elkészülni valami fegyver, ami segítségével le akarják rohamozni a feketék bázisát. Skulyra néztem ijedten, aki szintén rám nézett. Elkezdtem visszaszámolni a kezemmel, hogy lássa ő is, mikor ugorjunk le. A visszaszámlálás lejárt, leugrottunk. Enyém volt a fekete hajú fiú, Skulyé a barna. Mivel közvetlenül a fa alatt álltak, szó szerint rájuk ugrottunk. Megmozdulni sem tudtak, így betömtük a szájukat, és elvettük a fegyvereiket.
- Vigyük el a bázisra. Ott majd kihallgatjuk őket, itt viszont jelezhetnek. Vedd ki a zsebéből azt a kütyüt, azzal tudnak jelezni egymásnak - figyelmeztettem Skulyt.
Lefegyvereztük őket, eltettük a fegyverüket. Elővettem a hátizsákomból pár kötelet, amivel megkötöztük a kezüket, és a szájukat. Mint a pórázra kötött kutyákat, akik nem akarnak menni sehová, úgy vonszoltunk magunk után őket. Ugyanis nem nagyon állt szándékukban utánunk menni, próbáltak ellenállni.
Nem szeretek ilyesmiket belátni, de bevallom tényleg erősebb volt a fekete hajú fiú, mint én. Nem akartam gyengének tűnni, ezért nem kértem segítséget Skulytól. Gondoltam magam is meg tudom oldani, mert a fiúk nem erősebbek a lányoknál... Talán csak fizikailag. De utálom ezeket a hímsoviniszta kijelentéseket, hogy a fiúk jobbak a lányoknál, és a többi.
- Ha nem mozdítod meg végre a nagy seggedet, kedves fehér, akkor szétlövöm a fejed a saját fegyvereddel. Mit szólsz? - vigyorogtam rá a fogolyra.
A srác sóhajtott, és máris könnyebb volt tartani a lépést Skulyval. Csak kicsit fenyegetőzni kellett, és kész.
Egy óra után letáboroztunk, mert ideje volt aludni. Kicsit féltünk, hogy a foglyok megszöknek, de az én remek ötletem megnyugtatott mindkettőnket. Egy fához kötöztük őket, és a biztonság kedvéért átnéztük a zsebük tartalmát, hogy véletlenül sincsen náluk bicska. Még a cipőjüket is átnéztük, az én kérésemre, mert már láttam olyan filmet, ahol a cipőbe rejtett kés miatt menekülnek meg.
Nyugodtan hajtottunk álomra a fejünket Skulyval. Szegény foglyok, ők gondolom egy fához kötözve kevésbé kényelmesen alhattak. Ilyen az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése