Nyolcadik Fejezet

 Fort érdeklődve figyelte a foglyokat.

- Miért hurcoltátok őket ide? - döntötte meg a fejét kicsit jobbra.

- Gondoltuk tudnak egy pár dolgot, amit neked hallanod kell. Gyerünk kretének, daloljatok - szegezett Skuly a foglyok felé fegyvert.

  A két srác már nem volt megkötözve, és így kényelmesen tudtak volna beszélni, ha akartak volna. Természetesen semmi kedvük nem volt, elárulni a csapattársaikat.

- Miről? - kérdezte a barna hajú srác.

- Mit tudtok arról, hogy a töltényeteket csak műtéttel lehet kiszedni a testből? - kérdeztem.

- Az hadititok - csóválta meg a fejét.

- De tudtok róla valamit?

- Nem - vágta rá.

  Skuly felém fordult.

- Tuti tud, csak nem mondja el - mondta nekem halkan, alig hallhatóan, hogy a foglyok meg ne hallják.

  Odamentem a sráchoz, és jól tökön rúgtam.

- Beszélj, vagy kapsz még.

- De nem tudok semmit!

- Akkor beszélj arról a szuperfegyverről, ami egy hét múlva lesz kész.

- Arról sem tudok semmit.

  Kapott még egy rúgást.

- Ne hazudj a szemembe, hallottalak róla beszélni.

  A srác sóhajtott, és felnézett a plafonra.

- Mi van, elvitte a cica a nyelved? - förmedtem rá, és kapott egy erőteljes rúgást.

  A srác nyögve rogyott le a földre.

- Oké - oké. A fegyver igazából négy hét múlva lesz kész, félrehallottad, kislány. Porrá döngöljük vele a bázisotokat, ha nem adjátok majd ki a zászlót. Meg fogjuk nyerni a háborút, ti már most elvesztettétek. Semmi esélyetek nincsen! - nevetett fel gúnyosan.

  Fort felállt az asztaltól döbbenetében. Idegesen rácsapott az asztalra.

- És mi van a golyókkal? - kérdezte.

- Azokkal? Ti is tudjátok. Megölnek, ha nem szeditek ki magatokból. 

- De honnan jöttetek rá a készítésének technikájára?

- Nem mi jöttünk rá. Ajándék volt, a Játékmestertől. Ahogy a tömegpusztító fegyver alaprajza is, és az alapanyagok is. Nekünk csak fel kell építenünk.

  A szobában döbbent csönd lett. Sejtettük, hogy a Játékmester keze van az egészben, de azt, hogy ő tömegpuszitó fegyvert gyártat a fehérekkel, az mégis csak sok volt. Itt már nem arról van szó, hogy "kissé pártatlan", hanem egyenesen a fehérek pártfogója, és a feketék utálója. Ki fog minket irtani ezzel a fegyverrel, és mi tehetünk túl sok mindent. Hacsak nem adjuk fel a játékot, és gyáván átadjuk az ellenségnek a zászlót. És akkor hogyan tovább? Átadtuk a zászlót, a fehérek haza mehetnek, mi meg itt maradunk, a következő menetig. Két csapatra osztanak minket, és kezdődhet újra az öldöklés, talán még csatlakozik pár tucat szerencsétlen, aki belekerül a játékba.
  Akkor mégis mit lehetne tenni? Egyértelmű: végünk van, ígyis-úgyis - gondoltam. Nehezen tudtam elfogadni, hogy ilyen módon lesz vége az én szánalmas kis életemnek. Aztán eszembe jutott egy ötlet - A fehérek vezére Drew. Talán meg tudnám győzni, hogy ne vessék be a fegyvert, mert az nem fair győzelem lenne.
  A csöndet én törtem meg végül.
- Van egy ötletem - fordultam Forthoz.
- Hallgatlak - mondta kicsit feszülten, gondolom nem miattam, hanem a foglyoktól hallottaktól.
- Megpróbálom meggyőzni Drew-t, hogy ne tegye. Meg kéne ezt beszélni valahogy vele...
- Nem tudhatják, hogy mi már tudjuk! Hadd higgyék azt, hogy minden oké, aztán meg sunyiban letámadjuk őket, és szétszedjük a kis fegyverüket - vágott közbe Skuly.
- De hát legyőzhetetlenek! Megölnek minket azokkal az újonnan fejlesztett golyóikkal.
- Van benne valami igazság. Úgy döntöttem, meg kell tárgyalnunk velük.
  Fort egy futárt küldött a fehérek bázisához. A futár kezébe egy zöld zászlót nyomott, jelezve majd a fehéreknek, hogy békével érkezik. A futárnak a feladata az volt, hogy megbeszélje Drew-el, hogy a tárgyalás az erdő közepén lesz, a két bázis között, aznap este.
  Én is elmentem a tárgyalásra, ahol ott voltak a csapatvezérek, köztük a mi osztagunké is, akivel eddig nem ismerkedhettem meg, mivel állítólag a gyengélkedőn feküdt kómában. Most viszont már felépült, és ott feszített a többi csapatvezérrel együtt a díszegyenruhájukban, vigyázzállásban. Én és Skuly voltunk az egyetlen egyszerű Nyilas tagok, akik semmiféle nagyobb tisztséggel nem rendelkeznek. Ezért én egy kicsit kínosan is éreztem magam, de Skuly egyáltalán nem tűnt feszültnek, sőt, az arcán elégedettség és megtiszteltetés tükröződött. Ő eléggé örült, hogy a Vezetőkkel lehet egy gyűlésen, mintha valami fontos pozíciója lenne.
  Az erdő közepén álldogáltunk egyenes háttal, vigyázzt állva, mikor megérkeztek a fehérek. Nem értettem, mire ez a nagy felhajtás. Mindegyik fehér úgy menetelt, mintha valami díszfelvonulást kéne előadniuk egy fesztiválon. Ez csak egy egyszerű tárgyalás, arról, hogy nem akarunk meghalni.
- Öröm látni téged, Jana - állt meg előttem Drew.
  Meghajolt, és kezet csókolt nekem, mire én kínosan elhúztam a kezem.
- Nem véletlenül szöktem meg - morogtam.
- Sebaj, következőleg nem engedlek el - mosolygott rám pimaszul.
  A tárgyalás unalmas volt, Fort előadta a foglyos történetet bonyolultan, szakszavakkal, mintha valami egyetemi feleleten venne részt. Drew pedig válaszolt rá, úgy, hogy kikerülte a kérdéseket. Nem tudtam nem közbe vágni.
- Drew, ne csináld már. Ha bevetitek a fegyvert, a te lelkeden fog száradni száz ember élete. Megnyerheted, de az a győzelem nem tisztességes győzelem lenne. Ezt te is tudod. Kérlek, Drew, könyörgöm, hagyjátok abba annak a nyavalyás fegyvernek az építését, és játsszuk tovább a játékot fair adottságokkal.
  Drew eltöprengett, majd elvigyorodott.
- Tetszik ahogy könyörögsz.
  Erre a kijelentésére legszívesebben felpofoztam volna, de az adott szituációban pórul jártam volna vele.
- Kérlek - mondtam ki még egyszer, megalázkodva mindenki előtt. Legalábbis ez a talpnyalós könyörgés szerintem kibaszott megalázó.
- Jó. Igazad van - bólintott, mire hatalmas kő esett le a szívemről. Csak, hogy folytatta utána - Nem vetjük be a fegyvert, ha velem jössz, és együtt leszünk. Engedelmeskedned kell, akármit mondok, és tilos a megszökés.
  Az összes vér a fejembe szökött. A talpnyalója kell legyek? Mi? Ezt a sorsot érdemlem én?
- Más megoldás?
- Nincs - zárta le Drew a témát.
  Az összes jelenlévő engem bámult, és a méregtől paprikavörös fejemet. Fort felé fordultam, kissé könyörgő tekintettel.
- Jana, kérlek akkor menj Drew-val. Tárgyalás lezárva, nincs vita - mondta komoran a feketék vezére.
- Ne csináld Fort! Ez igazságtalanság! - háborodtam fel.
- Ez van. Nem halsz bele, ha vele mész - mondta Fort, és elviharzott, a fekete Vezetőkkel az élén.
  Skuly megállt mellettem.
- Sajnálom, Jana - mondta szomorúan, és továbbment.
  Mindenki otthagyott. Ott maradtam, a szaros fehérekkel, tulajdonképpen egyedül. Elment mindenki, és talán soha többé nem láthatom a hetes osztagot újra, hacsak nem fog Drew elengedni. Egy darabig biztos nem fog, egész addig én leszek az ő csicska fogolylánya - gondoltam magamban.
  Szótlanul mentem Drew mellett gyalogolva a bázisuk felé. A fiú egyfolytában engem bámult, néha egy-egy megjegyzés tett, de én kurta igen-nem válaszokkal feleltem. Semmi kedvem nem volt beszélgetni azzal a mocsokkal.
  Minden előről kezdődhetett, megint Drew-hoz, kerültem, megint le kellett fürödjek, megint mindenki engem bámult, megint őrök voltak mellettem. Csakhogy, most nem szökhettem meg, mert rajtam múlott sok sok ember élete. Márpedig én képes vagyok megerőltetni magam, és kicsit kedveskedek Drewnak, vagy amit akar, azt csinálom. Csak ne építse meg azt a tömegpusztító izét.
  Hirtelen eszembe jutott valami: és ha megsemmisíteném a tervrajzot és az alapanyagokat, majd lelépnék a zászlóval, amit időközben sikerül megtalálnom? Ugyan. Biztos van másolatuk a tervrajzból, az alapanyagokat meg majd beszerzik valahonnan. Meg hát, a Játékmester akkor majd kitalál valami más módot, hogy a fehérek győzhessenek. Aztán a zászló megtalálása egyszerűen lehetetlen, valószínűleg csomó katona őrzi, és a közelébe sem engednének.
  Így hát, ébresztő Jana. Nincs kiút, egy helyben kell maradnod, egy szobában, Drew Smith-el.
   

Hetedik Fejezet

 Másnap reggel, mikor felébredtem, az volt az első, hogy meglátogattam Skulyt, aki meglepő módon nem volt az orvosi szobában. Keresgéltem egy darabig, majd a fegyvertárban találkoztam vele. Ledöbbentem: fel volt teljesen öltözve, és makk egészségesen keresgélt a fegyverek között valamit guggolva.

- Jó reggelt, tegnap hőse - köszöntem neki.

  Felnézett, és mikor meglátott elmosolyodott.

- Szia Jana.

- Hogy vagy..? Meggyógyultál?

- Aha, meggyógyultam. Az orvos azt mondta, csak addig nem gyógyult gyorsabban a seb, amíg a testemben volt a golyó. Mikor kiszedte, már is felgyorsult a folyamat.

- Hova készülsz?

- Szerinted? Természetesen megkeresem a fehéreket, és kiszedem belőlük mi ez a golyós cucc. Ha a Huff ikrekkel találkozom, őket lehet, hogy rögtön megölöm.

- Skuly, egyedül nem mehetsz!

- Te is egyedül mentél.

  Igaza volt, én is pont ilyen makacs voltam, mint most ő, és elszöktem. Egyetlen megoldás maradt: vele megyek. Ketten elvégre, erősebbek vagyunk.

- Veled megyek - jelentettem ki.

- Nee... Te már egyszer kockáztattál, most én jövök - tiltakozott.

- Ez nem kérdés volt. Kijelentés. Hozom a hátizsákom, bedobok pár cuccot - mondtam, és kimentem a fegyvertárból.

  Felmentem az emeletre, ahol a hálószobák vannak. A többiek még mindig aludtak, ugyanis reggel hat óra körül lehetett. Kicsit korábban ébredtem fel, mint szoktam, talán a nyugtalanság miatt. De most már megnyugodtam. Egy óránk volt összeszedelőzködni, ugyanis hétkor ébresztő van. Nem akartam búcsúzkodni, meg aztán, kitudja, talán még el sem engedtek volna. Miért is engedtek volna? Biztos azt mondta volna Fort, hogy egy egész osztagot akar küldeni, az pedig elég rossz döntés lett volna. A fehérek most már hivatalosan is erősebbek, mint mi, és így sok katonát vesztettünk volna el. Így viszont, maximum csak mi veszünk oda. Bár Skuly nem hiszem, hogy ezt a halált érdemelné. 

  Skulyval a bejáratnál találkoztunk, mindketten teletömtük a hátizsákunkat. Volt benne étel, ital, fegyver. Ezek voltak a legszükségesebbek, és én még betettem azt a könyvet, amit a múltkor találtam abban a hátizsákban. Ugyanaz a könyv volt, csak egy másik példány, amit a fegyvertárban találtam. Több is volt belőle, így arra gondoltam, hogy ez valami tankönyv szerűség is egyben. Mindenesetre elég hasznos egy könyv, úgy hogy mindenképp be kellet tennem. A múltkor is segített a túléléshez, remélhetőleg most is fog.

  Elindultunk, ketten, a fehérek bázisa felé.

- Mi a terved? - kérdeztem kíváncsian.

- Szétlőni pár kretén fejét - mondta Skuly komoran, kezében a lőfegyverét szorongatva.

- Csak mondom, hogy ha te lelövöd őket, akkor ők meggyógyulnak. Ha ők meglőnek minket, akkor már más lesz a helyzet... - emlékeztettem rá Skulyt óvatosan, mert úgy tűnt, nincs túl jó hangulatban. Mint egy időzített bomba, olyan volt.

- Teszek rá - vonta meg a vállát.

  Hosszú-hosszú gyaloglás után, végre lepihentünk. Megettünk pár szendvicset, amit a táskában cipeltünk egész idáig, de még hagytunk párat a későbbiekre. Alig húsz perc pihenés után tovább indultunk. Estére már felismertem a környéket, beértünk a fehérek területére. 

   Nem csak a környékről ismertem fel, hogy fehéreknél vagyunk, hanem láttam nem egy fehér katonát a távolban. Így mondtam Skulynak, hogy kicsit messzebb táborozzunk le, és utána elfoghatnánk pár katonát, akik ketten sétálgatnak, mert egy nagyobb csoport ellen aligha lett volna esélyünk. Skuly rábólintott, így körülbelül egy kilométerre letelepedtünk. Újra megkajáltunk, megettünk pár szendvicset, és már indultunk is vissza.

   A fehér terület széle fele leskelődtünk egy fa tetejéről, de nem sokat láttunk. Aztán a fa környékén megjelent két fiú. Skulyra néztem, aki megvonta a vállát, jelezve, hogy nem tudja mi legyen. Felmutattam a mutató ujjam, amolyan "várj egy pillanatot" stílusban. A két fiú őrködött, és egymás között beszéltek valami olyasmiről, hogy jövő héten fog elkészülni valami fegyver, ami segítségével le akarják rohamozni a feketék bázisát. Skulyra néztem ijedten, aki szintén rám nézett. Elkezdtem visszaszámolni a kezemmel, hogy lássa ő is, mikor ugorjunk le. A visszaszámlálás lejárt, leugrottunk. Enyém volt a fekete hajú fiú, Skulyé a barna. Mivel közvetlenül a fa alatt álltak, szó szerint rájuk ugrottunk. Megmozdulni sem tudtak, így betömtük a szájukat, és elvettük a fegyvereiket.

- Vigyük el a bázisra. Ott majd kihallgatjuk őket, itt viszont jelezhetnek. Vedd ki a zsebéből azt a kütyüt, azzal tudnak jelezni egymásnak - figyelmeztettem Skulyt.

  Lefegyvereztük őket, eltettük a fegyverüket. Elővettem a hátizsákomból pár kötelet, amivel megkötöztük a kezüket, és a szájukat. Mint a pórázra kötött kutyákat, akik nem akarnak menni sehová, úgy vonszoltunk magunk után őket. Ugyanis nem nagyon állt szándékukban utánunk menni, próbáltak ellenállni. 

   Nem szeretek ilyesmiket belátni, de bevallom tényleg erősebb volt a fekete hajú fiú, mint én. Nem akartam gyengének tűnni, ezért nem kértem segítséget Skulytól. Gondoltam magam is meg tudom oldani, mert a fiúk nem erősebbek a lányoknál... Talán csak fizikailag. De utálom ezeket a hímsoviniszta kijelentéseket, hogy a fiúk jobbak a lányoknál, és a többi. 

- Ha nem mozdítod meg végre a nagy seggedet, kedves fehér, akkor szétlövöm a fejed a saját fegyvereddel. Mit szólsz? - vigyorogtam rá a fogolyra.

  A srác sóhajtott, és máris könnyebb volt tartani a lépést Skulyval. Csak kicsit fenyegetőzni kellett, és kész.

 Egy óra után letáboroztunk, mert ideje volt aludni. Kicsit féltünk, hogy a foglyok megszöknek, de az én remek ötletem megnyugtatott mindkettőnket. Egy fához kötöztük őket, és a biztonság kedvéért átnéztük a zsebük tartalmát, hogy véletlenül sincsen náluk bicska. Még a cipőjüket is átnéztük, az én kérésemre, mert már láttam olyan filmet, ahol a cipőbe rejtett kés miatt menekülnek meg. 

 Nyugodtan hajtottunk álomra a fejünket Skulyval. Szegény foglyok, ők gondolom egy fához kötözve kevésbé kényelmesen alhattak. Ilyen az élet.

Hatodik Fejezet

 Egy öt perces ordítozós, falba rugdosós dühroham után megnyugodtam, és könnyes szemmel lerogytam az üres folyosó hideg padlójára. Simon próbált megnyugtatni, de én ráüvöltöttem, hogy inkább menjen, és keresse meg a többieket. A többiek - hála a  égnek - épségben tértek vissza. Simon rögtön értesítette őket, mi történt Skuly-val, és a két csapat, akik alapból utálják egymást, egy emberként aggódtak a sebesült fiúért. Az orvos mindenkit kiterelt a szobából, hogy nyugodtan kezelhesse a betegét.
  Egy óra elteltével az orvos kijött a szobából.
- A golyó nem lökődött ki, így ki kellett húznom. A barátotok épségben van, egyenlőre alszik. Szerencsére nem volt mélyen a golyó, hála a vastag kabátjának. Azonban, megvizsgáltam a golyót, és van egy rossz hírem. A fehérek azt hiszem feltalálták azt az anyagot, ami ellen nem tudunk védekezni, így nem csak a szám leolvasásával tudnak ölni.
- Mi? - hitetlenkedett Poppy - Az lehetetlen!
- Sajnos így van.
- Szerintem nem egyedül sikerült felfedezniük - szólaltam meg hangosan, mire mindenki felém fordult - Láttam egy s mást, mikor náluk voltam. A Játékmester nem teljesen pártatlan, sőt. A fehéreknek kétszer modernebb és felszereltebb a bázisuk, mint nekünk. Én azt mondom, a Játékmester keze van a dologban.
- Miattad van, ribanc! Rád mérges a Játékmester, nem ránk - rontott nekem Odett, mire én egy mozdulattal félrelöktem, szolidan, jelezve, hogy nem akarok verekedni.
- A Játékmester nem hiszem, hogy két napja újította volna fel a fehérek bázisát, csak miattam.
- Akkor is miattad van, ez golyós ügy - tápászkodott fel a lány, és konkrétan nekem esett.
  Verekedni kezdtünk, de nem olyan lányosan, ahogy a lányok szokták a filmekben, mikor az utolsó pár cipőért küzdenek. Mi rendesen használtuk az öklünket, a bakancsunkat, nem csak egyszerű hajcibálás volt. Úgy festettünk a bunyó közben, mint az igazi pankrátorok, agyba-főbe vertük egymást, bár csak alig egy perc erejéig. Majd Chris és Oliver szétválasztott minket, és lefogott bennünket.
- Te mocskos kurva, ezt még visszakapod - üvöltöttem Odettnek, ugyanis betört az orrom, ami mellesleg tizenöt perc elteltével helyre jött.
- Gyere, akár most is visszaadhatod.
- Nyugi, nyugiiii csajok - csitított minket Isaac.
 Kifújtam a levegőt, és lassan kezdtem el lélegezni, hogy megnyugodjak.
 Egy kínos, hosszú csönd után, Evan megszólalt.
- Nem tudom srácok, hogy ti hogy vagytok vele, de nekem tetszett a csajbunyó.
  Mindenki hangos nevetésbe tört ki. Evan visszahozta a jókedvet.
- Jobb lett volna, ha kicsit lassabban csináljátok, és gyengébben, kevesebb ruhában, és mondjuk sárban - tervezgetett Simon.
- Álmodozz csak - förmedt a fiúra Odett.
 Ideje volt már lefeküdnünk. Miután lezuhanyoztam, és felmentem a szobába, az ágyban fekve még beszélgettem a többiekkel. Mindenki elmondta, nekik hogy sikerült az akció. Lioék nem is találkoztak egy ellenséges katonával sem, ők megúszták. Chrisék találkoztak három járőrössel a fehérektől, abból kettővel sikerült végezniük. Hát, ők jobban jártak, mint mi. Chris panaszkodott, hogy Chad mennyire idegesítő, és hogy egyfolytában ölni akart ész nélkül. Simon sem volt angyal, de Skuly megsebesülése után abszolút normálisan viselkedett, többé kevésbé. Zome, aki nem sokat szokott beszélni, a nagy sztorizgatások közepette megszólalt.
- Szét kéne rúgni Odett csontos seggét - jegyezte meg, miközben hason fekve a plafont bámulta.
- Ja, az a lány megőrült. Jana nem tehet arról, hogy a fehérek feltalálták ezt az izét - bólogatott Oliver.
- Kösz srácok a támogatásért, de Odettnek már szétrúgtam a seggét, csak leállítottatok.
- Igen, mert csak sárban folytathattátok volna, bikiniben - vihogott Evan.
- Jaaaj Evan - sóhajtott mindenki egy emberként.
 Lekapcsoltam a villanyt, és mikor már mindenki épp készült elaludni, mikor már elcsöndesedett a társaság, én megszólaltam.
- Tudjátok kinek kéne szétrúgni a seggét? - mondtam gondolkozva - Drew Smith-nek.
- Ja... De... Izé, szóval sokan azt mondják, te ismerted ezelőtt is Drew-t. Meg mondanak mást is... Szóval mi ez az egész? - kérdezte Oliver.
- Hát - ásítottam - Drew-val egy suliba jártunk, meg hát, együtt voltunk... Szóval, jártunk. Majd szakítottunk, és the end.
- Miért szakítottatok?
- Mert Drew egy akkora gerinctelen faszfej, hogy ott bizonygatta, hogy mennyire bejönnek neki az olyan lányok, mint én, akik nem nyávognak egyfolytában, meg ilyenek.  Ott mondta, hogy milyen kicseszett jó már, hogy én nem csak a cipőkről és a körömlakkokról dumálok. Azt is mondta, hogy ő tud várni, ha kell... Aztán, egy házibulin azon kapta az osztálytársam Drew-t, hogy a suli legnagyobb picsáját, Hannah-t kúrja a fürdőszobában. Még egy videó is készült. Undorító féreg, mégis mi a kurva gecit képzel magáról?! Pont Hannah-t, akinek tulajdonképpen a teljes ellentéte vagyok, és pont olyan, mint amilyet ő elvileg utál?! Egy sötét, segghülye ribanc, aki csak a férfi nem boldogításához ért, és felnőtt korába már a sarkon fog állni és pár száz forintért elvállal egy menetet. Drew meg azt mondja, baszod, hogy ő tud várni, meg hogy ő milyen kikurtul rendes srác... Faszt tud várni a kis köcsög. Most meg itt basztat, hogy legyünk ketten, maradjunk ki a játszmából, és éldegéljünk boldogan az ő kis flancos birodalmában. Baszhatja magát, mert én inkább meghalok, mintsem hogy odamenjek hozzá, és vele vacsorázgassak abban szűk pólóban. Hát bazdmeg, fasz se akarna odamenni hozzá, ezek után - mérgelődtem.
  A többiek fele márt bealudt gondolom a monológomon - gondoltam magamban, miután befejeztem a történetet.
- Úgy is szét fogjuk loccsantani a fejét, nem kell aggódnod a köcsög miatt - mondta Lio.
- Bang bang - csináltam fegyvert a kezemből, és a plafonra "lőttem" vele.
- Én nekem is van ismerősöm itt - kezdett el mesélni Oliver - A Huff ikreket ismertem ezelőttről.
- Nebaaaasz - pattant fel Evan.
- Komolyan. Egy osztályba jártam velük, és Ivy Huff-fal még kavargattam is, egy-kétszer, de nem volt semmi komoly, egy hetes kapcsolat maximum. Elég népszerű csajnak számítottak a gimiben, de nem számítottak ribancnak. Jó tanulók voltak, látszólag kedvesek, de igazából mindenkit manipuláltak. Para, nagy színészek.
- Minden fehér egy szarrágó foshalmaz - sóhajtott Chris.
- Szarrágó foshalmaz, ez jó - vihogott Evan.
   A beszélgetés után lassan mindenki elaludt. Kivétel én, természetesen, ugyanis én még egy jó ideig forgolódtam az ágyamban. Részben azért, mert még mindig nem szoktam hozzá, az ágy keménységéhez, merthogy konkrétan olyan, mintha a földön aludnék. Részben pedig azért, mert ahogy elmeséltem az élményeimet, felelevenítettem őket, és az emlékeken rágódtam. - Drew Smith. Bang bang. - gondolkodtam, és elmosolyodtam.

Ötödik Fejezet

 A szökésemet egy vadászattal ünnepeltem meg, és azonnal elindultam a feketék bázisa felé, miután megettem a nyúlhúst. Alig vártam, hogy megmutathassam Fortnak a térképet. Az égen, mikor vadásztam végig pirosan égett a csillag, majd átváltott zöldre, így békésen sétáltam az erdőn át. Már beesteledett, már rég, hisz Drew-val is vacsorázni készültünk - igaz, hogy akkor még csak öt óra körül lehetett. Hosszú, fárasztó túra után érkeztem meg, hajnalban. Még mindig az a feszülős cucc volt rajtam, amiben továbbra is kényelmetlenül éreztem magam.

 Bekopogtattam az ajtón, és hamarosan beengedtek. Az előtérben minden szempár rám szegeződött.

- Beszélnem kell Forttal - néztem körül - Hol van?

 Amint ezt kimondtam, Fort már fel is bukkant.

- Jana, örülök, hogy visszatértél. Már nagyon aggódtam miattad.

- Ez kedves - fintorogtam, mert kicsit soknak éreztem ezt az érzelgést.  Elvégre, sosem voltam érzelgős fajta. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nincsenek érzéseim, és egy szívtelen ribanc vagyok - hisz nem voltam képes megölni valakit, mikor az a valaki visszaélt a jóságommal. Bár, ilyenkor mindig mérges vagyok magamra, amiért ilyen áldott jó szívem van (:D).

- Hoztam meglepit - kezdtem el mesélni - feltérképeztem pár dolgot. 

 A következő tíz perc azzal telt, hogy ismertettem a helyiségeket, és közben elvileg Fort elhatározta, hogy majd egy jó rajzos térképet készít belőle. A térképről egy égbekiáltóan fontos információ hiányzott: hogy hol van a zászló.

 Majd felmentem a szobába, ahol tapsvihar fogadott. 

- Jaj, azért ez már túlzás - nevettem zavaromban.

- Márpedig mindenki téged ünnepel - mosolygott rám Lio.
- Pedig semmit sem csináltam.
- De. Tudjuk az útvonalat a bázisukhoz, és még van egy majdnem kész alaprajzunk. Hála neked,  sikerült azt elérnünk, amit fél év alatt nekünk nem sikerült.
- Oké, világos.
- Na, mesélj, milyen volt - faggatott Evan.
- Hát. Először is, kaptam egy rémesen szűk gatyát, mint látjátok.
- Hm. Jól áll - vonogatta a szemöldökét Christopher.
- Lehet, de elég kényelmetlen. Szóval, ez történt. Ja, és találkoztam Drew Smith-el, aki velem akart vacsorázni de muhahahaha  - kezdtem el nevetni "gonoszul", mire a fiúk fura pillantásokat vetettek rám - sikeresen megszöktem - fejeztem be a mondatot.
- Hogyan? - kérdezte Zome.
 Elmeséltem nekik az egészet, töviről hegyiig, bár egy két részletet kihagytam. Mint például azt, hogy képtelen voltam megölni egy fehéret, aki később beköpött, és miatta kerültem fogságba. Hogy is hívták őt..? Az elmúlt napokban tömérdek mennyiségű nevet kellett megjegyeznem, így eléggé keverem őket, pedig nekem elvileg jó a név memóriám... Meg van! Dan-nek hívták. Szóval, Dan-t kihagytam, mert inkább csak a dicsőségeimet osztottam meg velük, a kudarcaimat megtartottam magamnak. Persze, tudtam legbelül, hogy ha így folytatom, egy idő után úgy is fény derül az igazságra: képtelen vagyok megölni bárkit is. Nem vagyok elég erős hozzá, érzelmileg.
  A szobába megérkezett Skuly.
- Hú, szia, te hős - adott egy ötöst nekem, majd a többiekhez fordult - Emberek, ma este duplán nagyot szívunk. A hetes osztag kapta az éjszakai melót.
 Erre mindenki nagy morgásba, és elégedetlenségbe kezdett.
- Mit kell csinálni az éjszakai melón? - pislogtam értetlenül.
- Hát, nem lehet aludni, és ha szerencsénk van, akkor zöld marad a fény. De ha piros, akkor mehetünk harcolni.

- Csak a mi osztagunk menne este harcba?
- Nem, általában egyszerre két osztag éjszakai melós.
- Kikkel leszünk?
- Igen, ez a másik rossz hír, amiért duplán szívunk. A négyes osztaggal leszünk.
 A szobában elszabadult a pokol, mindenki heves káromkodásba kezdett, majd mikor lenyugodtak, megkérdeztem tőlük, hogy az miért is probléma.
- A négyes osztagba járnak azok, akiket mi utálunk. Isaac, Odett, Poppy, Ivan, Robbie, Simon, Chad. Blah, ne akard őket megismerni - magyarázta Skuly.
- Odettet már ismered - emlékeztetett Chris.
- Ő az a lány, akinek kiállnak a csontjai?
- Ja, kész csontváz a csaj.
- Az elejétől fogva nem volt szimpatikus -jelentettem ki.
 Este, éjnek éjjelén kellett kint őrködnünk. Én és Lio együtt őrködtünk, ugyanis az osztag  két fős megfigyelő csapatokra oszlottunk. A Tervezők közben aludtak, az éjszakai meló csak a Nyilasok feladata. Minden teljesen nyugodt volt, egészen addig, amíg a csillag pirosra nem váltott. Szóltunk Fortnak, ő pedig úgy döntött, kiteszi a kettes és az ötös osztagot őrnek, a többi a zászlót őrzi, és mi, azaz a hetes és a négyes osztag bevetésre megy. Az én általam készített térképet használtuk, hogy fehér területre léphessünk, mert nyilván ott több fehér van.
- Rendben, akkor kettes csapatokra osztódunk - döntötte el mindenki helyett Poppy.
- Nem te parancsolsz itt, ribanc - vágta rá Skuly, majd folytatta - Szerintem hármas csapatok kellenek, mert a kettes az túl gyenge.
- Te segghülye vagy, nem látod, hogy összesen 14-en vagyunk, és az nem osztható hárommal?
- Anyád segghülye. Arra gondoltam, legyen egy kettes csapat, vagy kettő négyes.
- Legyen egy kettes, én és Robbie lenyomunk száz tejbuzit is - vihogott idétlenül az orosz akcentusú Ivan.
- Legyen. Akkor Ivan, Robbie, ti együtt vagytok. Én, Odett és Isaac együtt. Lio, Zome, Oliver, ti is együtt. Skuly, Jana, Simon, ti is. Chad, Chris, Evan, ti vagytok a maradék - jelentette ki Poppy.
- Poppy, drága ribikém, fogd már fel, hogy itt nem te hozod a döntéseket - hurrogtam le a lányt, mert nagyon idegesített ahogy főnökösödött mindenki felett.
- Akkor mégis ki a főnök?
- Demokrácia van, nem hierarchia, emberek - tártam szét a karom.
- Ne tököljünk már ennyit ezen, mert ezek a csapatok így okék, nem kell mindenbe belekötni - fordult felém Chad.
- Oké, ideje szétválni - bólintott Chris, és lelépett a kis csapatával.
 Mi is elindultunk, én, Skuly, és Simon. Simon egy irritáló, beképzelt fiú volt, ahogy a négyes osztag összes tagja. Úgy döntöttünk, a fehér területhez a keleti oldaláról közelítünk. Út közben azonban ráakadtunk egy egyedül csavargó fehér katonára, akire Simon gondolkodás nélkül rálőtt, hangos zajt csapva. Nem volt a legjobb ötlet, hisz közel voltunk a fehérekhez, így simán meghalhatták, és akár követhették is a hangot. Simon megint ész nélkül cselekedett: rögtön leolvasta a fehér csíkkal jelölt fiú számát.
- Hidegvérrel megölted - fakadtam ki.
- Ez a dolgom.
- De... Mi van ha épp egy futár volt?
- Akkor zöld zászlót kellett volna tartson a kezében, ha békével jött volna.
- Akkor lehet, hogy csak meg akart szökni a fehérektől. A fehérek nem akkora hülyék, hogy kiküldjenek egy katonát egymagában.
- Pontosan. Rávilágítottál a lényegre: nem egyedül volt - lépett elő egy tej lány, mögötte egy ugyanolyan külsejű lánnyal, és három fiúval. A lányok valószínűleg a hírhedt Huff ikrek voltak, akik nem a kegyelemről voltak híresek. Sajnos.
 Én, Skuly, és Simon egyszerre szegeztük az ikrekre a fegyvereinket.
- Öt a három ellen, drágáim, ezt bebuktátok - nevetett gúnyosan a másik iker.
 Hirtelen felindulatból, bosszúsan elsütöttem a fegyverem, méghozzá négy lövéssel lelőttem két katonát. Tudom-tudom, nem a legjobb, de kezdésnek nem rossz, nem?
  A Huff ikrek úgy lefagytak, hogy pár pillanatig meg sem mozdultak. A mögöttük álló még életben maradt fiú viszont rögtön kapcsolt, és lelőtte Skulyt. Mérgemben azonnal lelőttem, lerántottam a pólóját, és elhadartam a végzetes számokat. Először öltem embert. Szörnyű érzés volt. Már csak én és Simon, és a Huff ikrek voltak talpon.
- Gyerünk, Simon, lőjük le őket - mondtam.
 Simon meg sem mozdult, csak zavartan bámulta a szőke hajú lányokat. Hát persze, mivel tündéri külsejük van, a fiúk csak azt látják. Ha mondjuk arra is figyelnének, hogy fegyverük van, és ölni akarnak, akkor talán nem lettünk volna akkora szarban.
 Az egyik iker kapcsolt, és mint valami pszichopata, elővette a tőrét, és a nyakamnak ugrott. Nagy küzdelmek folytak közöttünk, fojtogattuk egymást, ütöttük egymást, majd az ikrek fogták magukat, és elrohantak.
- Gyáva ribancok vagytok ti, nem többek - kiáltottam utánuk.
 Simon felolvasta a lebénult fehérek számát - én nem biztos, hogy képes lettem volna rá, de nem vette észre - majd elvonszoltuk Skuly testét. A fiú teljesen halottnak tűnt, nem lélegzett, üveges szemei az égre meredtek. Tudtam, hogy a szervezete kilöki a golyót, és meggyógyul, hisz nem olvasták fel a számát, ennek ellenére is megijesztett Skuly falfehér arca. Igaz, csak néhány napja ismerem, de akkor is szíven viseltem a sorsát, elvégre... osztagtársak vagyunk, vagy mik.
  Megérkeztünk a területünkre, és rögtön az orvosiba siettünk. Az orvos - aki egy tizenkilenc éves éves lány volt, aki egyetemista elsőéves volt, és orvosira járt - rögtön kezelésbe vette Skulyt. Kiküldött minket, és az ajtó előtt várakoztunk. Idegtépő volt várni, mert amikor az orvos meglátta Skulyt, az arckifejezése alapján nem volt minden rendben. Simonnal együtt aggódtunk, ami elég fura volt, hisz lényegében utáltuk egymást.
  Az orvos körülbelül tizenöt perc elteltével nyitott nekünk ajtót, és ismertette a tényeket, amik nem voltak túl rózsásak.
- Rossz hírem van. Skuly szervezete nem lökte ki a golyót, ami a hasába fúródott. Elég különös, hisz ez elég rendellenes dolog a játék folyamán, hisz ki kéne löknie, és begyógyulnia. Ha fél órán belül nem mutatkozik a gyógyulásnak bármilyen jele, akkor a kezembe veszem az ügyet.
- Mit fog tenni?
- Kihúzom a golyót, és kezelem a sebet. Rengeteg vért vesztett, azért vesztette el az eszméletét. Megteszem ami tőlem telhető - ígérte a lány.
- Mi miben segíthetünk? - kérdeztem feszülten.
- Ha hagyjátok pihenni, az elég.
  Csalódottan vágtam be magam után az ajtót.
  Kurva életbe - mormoltam, és belevágtam az öklöm a falba. Utána nagyon fájt a kezem, de nem érdekelt. Úgy éreztem az én hibám, hogy Skuly most ájultan fekszik az orvosiban, véresen, golyóval a hasában.

Negyedik Fejezet

- Üdvözöllek szerény hajlékomban, drága Jana - hajolt meg Drew Smith előttem, mintha itt én lennék őfelsége, majd körülnézett - Gyerünk, mindenki hajoljon meg előtte! Jana hercegnő megérkezett!

 A terepmintás fiatalok meghajoltak előttem. Akaratlanul is elnevettem magam, pedig nem állt szándékomban. Drew megpuhított. Nem, erős kell legyek, nem nevetek, nem kedveskedek, úgy fogok viselkedni, ahogy Drew azt megérdemli: seggfej leszek vele, már ha sikerül. Elvégre valamennyire tetszik még nekem a fiú... Nem, neeem, nem szabad!

- Drew, erre semmi szükség. Én rab vagyok, le is van bilincselve a karom, és úgy nézek ki, mint aki egy lepratanyáról érkezett, és te, tiszta normális ruhában hajolgatsz előttem. 

- Igen, mert a bilincsek nélkül megszöknél, azt pedig nem hagyhatom. De ha akarod, varrathatok neked hercegnő ruhát, és a bilincset pedig csillogó festékkel lefestetem. A lényeg, hogy maradj itt - mondta Drew, az utolsó mondatot egészen halkan, közelebb lépve hozzám.

- Nekünk nem kéne harcoljunk, csak képzeld el, Jana! - folytatta, és megfogta a kezem, elbűvölő mosollyal az arcán. Gyönyörű szemeivel az én szemeimbe nézett, amitől elpirultam - Csak mi ketten. Együtt.

- Undorító vagy - rántottam el a karom, még mindig halvány pírral az arcomon.

- Nem értem, hogy tudsz még mindig haragudni Hannah miatt!

- Hátba szúrtál! Inkább megdöglök, mintsem hogy a te fejedet kelljen bámulnom egész nap - mondtam, bár legbelül nem voltam ilyen határozott, mint amilyennek mutattam magam.

- Nem fogsz meghalni, ha rajtam múlik. Most pedig, vegyél egy forró fürdőt. Őrök, kísérjétek a fürdőszobámba. Habfürdőt, a hercegnőnek! - mosolygott rám a fiú.

- Fogd már be, és értsd meg, hogy nem vagyok hercegnő - kiabáltam, majd elhurcoltak az őrök.

 Belöktek a tiszta fürdőszobába, ami jóval modernebb volt, mint a mi közös fürdőnk a feketéknél. Biztos Fortnak is ilyen kényelmes a fürdőszobája, úgy lenne a fair. Találtam fürdősót, meg mindenféle olajat, és tusfürdőt, testápoló krémeket, sampont, balzsamot. Már vártam, hogy végre megmosakodhassak, mert tegnap már elég büdösnek és koszosnak éreztem magam. Megnyitottam a csapot, és élveztem a víz csobogásának nyugtató hangját, és a forró vizet, ahogy a bőrömet melengeti. Órákig bent lehettem, majd megtaláltam a tiszta ruhát, a fürdőszobaszekrényen. Fekete, testhez simuló, könyékig érő egyszerű póló, fekete szoros farmer, és fekete bőrbakancs. A bakancs teljesen rendben volt, az én stílusom, ahogy a fekete szín is. De a testhez álló cuccokba viszont már kellemetlenül éreztem magam.
  Kiléptem az ajtón, ahol az őrök jeleztek a kütyüjükön Drew-nak, aki pár perc alatt már itt volt.
- Remekül nézel ki. Indulhatunk vacsorázni.
- Veled? Azt már nem! Pláne nem ilyen ruhában - tiltakoztam.
- Pedig gyönyörűen nézel ki ma este, jól állnak a cuccok. Azt hittem, ez a te stílusod.
- A bakancs oké, de ez a póló... Komolyan, kicsi rám. Nagy a dekoltázsa, és rémesen szorít.
- Nem baj, kibírod. Nincs választási lehetőséged, értsd már meg! - emlékeztetett Drew.
  Grimaszoltam egyet, és valami olyasmit mormoltam, hogy "gyökér". Semmi kedvem nem volt ezzel a seggfejjel vacsorázni, miközben a csapattársaim küzdenek a csatatéren. Inkább játszottam volna csapatban, mintsem hogy Drew Smith-el vacsorázzak. Menekülési terveket szövögettem, és ki is eszeltem egyet, sőt, kettőt, hogy legyen B terv is.
- Drew, kimehetnék a mosdóba?
- Ööö persze. Elkísérlek.
  A mosdóban láttam, hogy nincs ablak, így jött a B terv. (Tudom, elég béna A terv, az ablakon kiszökés, de jobb nem jutott eszembe.) Amikor hat évesen, elsős koromban a mostoha anyám beíratott egy balettsuliba, megtanultam, hogy kell hánytatni magamat. Bizony, hogy vékonyok legyünk, hánytattuk magunkat, miután ettünk, elég beteg, tudom. Most is ezt tettem, hánytattam magamat, de nem azért, hogy kiálljanak a csontjaim, hanem hogy hányingert és rosszullétet tudjak színlelni, hitelesen. Kimentem a WC-ből, az ajtót nyitva hagyva.
- Drew, hányingerem volt és... - hátrafordultam. A kagylón ott volt a hányásom. Pfuj.
- Fúúj! Jobb lesz, ha elviszlek az orvosiba - mondta a fiú, és sietősen elindult.
 Minden a terv szerint halad - gondoltam ravasz mosollyal az arcomon.
 Bevittek az orvosiba, ahol lefeküdtem az ágyra. Ez az orvosi szoba sokkal tisztább volt, mint a feketéké. Az egész bázis sokkal modernebb volt, mint a miénk. Úgy tűnik a Játékmesterre nem jellemző a pártatlanság.
- Jana, tarts ki, ne hányd el magad. Mindjárt jön az orvos... megkeresem, pillanat.
  Drew kisietett a szobából. A szobában én maradtam, és az ajtó túlsó oldalán őrök voltak. Az ablakok be voltak rácsozva. Lázasan keresgéltem egy fecskendőt, amibe beletölthetnék valamit. Találtam is, ahogy a temérdek mennyiségű sorba rendezett üvegcse között találtam altatót. Majdnem lelöktem egy üveget, de szerencsére sikerült elkapnom, mielőtt hatalmas csörömpöléssel eltört volna a földön. A fecskendők készen álltak, ugyanis kettőt is eltettem, plusz még három tartalék üveget, ha kifogynának. Ezeket mind egy zacskóra hasonlító táskába tettem, amit az orvosiba találtam. Készen álltam, kezdőzhetett az akció.
  Kirontottam a szobából, és a két őrbe egyszerre lőttem a fecskendőt. Hirtelen felötlött bennem, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha az ő fegyverükkel csinálnám. Elpakoltam a fecskendőket, és elvettem a fegyverüket. A folyosó ezen rövid szakasza üres volt épp. Odasomfordáltam a sarokhoz, és leskelődtem. Két katona sétált, én pedig megvártam, még odaérnek hozzám, majd elő ugrottam, és gyorsan befogtam az egyikük száját. Majd az egyik fejéhez fegyvert szegeztem.
- Ha kiabálsz, lelövöm a barátocskádat - suttogtam fenyegetően.
 A fiú bólintott.
- Merre lehet kijutni innen?
- Lerajzolom - vett elő a fiú egy tollat és egy papírt, és a falra helyezte a papírt. Elkezdte lerajzolni a terepet, folyosókat.
 Megkérdeztem tőle pár dolgot, hogy melyik folyosó milyen szobákra nyílik, a fiú mit sem sejtve mindent kikotyogott. Így konkrét térképet szereztem a bázisukról, bár kicsit hiányosat. A fiúk jöttek velem, hisz kellett a túsz, ha valaki jönne. Egy nagy terembe értünk, ami tele volt katonákkal.
- Túszom van, túszom van! Ha nem engedtek ki, lövök! - kiabáltam.
 A fehérek vacilláltak, majd utat engedtek nekem. Kijutottam, méghozzá sikeresen. Diadalittas arckifejezéssel csörtettem ki az ajtón. A túszokat elengedtem, és elkezdtem rohanni, mielőtt még egy nagy csapat katona rám rontott volna felfegyverkezve. Boldogan futottam be a rengetegbe, az erdő sűrűségébe. Szabadság!
 Drew Smith pedig most biztos kénytelen lesz egyedül vacsorázni - kárörvendtem magamban.

Illusztráció

Pár kép!:)

Harmadik Fejezet

 Vadásztam, állatokra. A táskában ugyanis volt egy könyv,  a vadonban szóló túlélésről, amiben részletesen kifejtettek mindent. A vadászást, a sütést, a gyűjtögetést. A könyv kiadója a "Fight Triangle" kiadó volt, szóval nyilván a Játékmester agyszüleménye volt az egész, hisz az erdő tele volt számomra tök ismeretlen bogyókkal. Vadászat közben, amit egyébként saját (!) készítésű csúzlival is csináltam, hogy ne pazaroljam a golyót, szóval közben hangokat hallottam. Nem foglalkoztam vele, nagyban foglalkoztam az őz becserkészésével, mikor egy nagy ütést éreztem a fejemen. Au!

  Arra eszméltem, hogy két fehér az arcomba mered.

- Szerinted megöltük?

- Dehogy öltük meg, csak akkor öljük meg, ha elolvassuk a számát.

- Hát akkor tegyük azt! Hisz ez mégis csak egy feka.

- Előtte el is szórakozhatnánk vele, elvégre lány. És nem is ronda lány!

- Én azt mondom öljük meg, még sok bajt hozhat a fejünkre.

- Mi van, ha ő a híres Jana Patton, mi meg kinyírjuk?

- Meggyőztél. Vigyük Drew Smith-hez.

  Oké, Jana, szedd össze magad. Tettesd kábának magad, majd hunyoríts, lesd ki hol van a fegyverük, kapd ki a kezükből, és bang-bang - gondoltam.

 Felpattantam, és kikaptam az egyik fiú kezéből a fegyvert. A lőfegyvert rászegeztem a fegyvertelenre.

- Bármi rossz mozdulat, és lelövöm a haverodat - mondtam fenyegetően.

- Okos kis ribanc vagy te.

- Még egy rossz szó, és szétlövöm mindkettőtök fejét. Az agyvelő tudjátok nagyon gyúlékony, majd jó kis tüzet gyújtok belőle, és megsüthetem a húsotokat nyárson - fenyegetőztem.
 Igazából fogalmam sem volt, hogy gyúlékony-e az agyvelő. Eszem ágában sem volt emberhúst enni, egyszerűen csak jól rájuk akartam ijeszteni, hogy kicsit "keményebbnek" tűnjek. Olyannak, aki nem ijed meg két nála kétszer olyan magas fiútól, akik egy mozdulattal leüthetik őt.

- Oké, oké. Nyugi kislány. Mit akarsz mit csináljunk?

- Vezessetek a fehérek bázisához, vagyis a ti kis központotokhoz.

- Azért nem te vagy itt az Atyaúristen. Nálam még mindig van fegyver - emlékeztette őt a sötétebbik hajú fiú.

  Kikaptam egy mozdulattal a kezében lévő puskát.

- Most már nincs.

- Oké. Akkor elvezetünk a bázishoz, de onnan tovább nem vezetünk. Nem vagyunk mi akkora árulók. Inkább meghalok, mintsem hogy átadjam a zászlót. 

- Jó. Ott elengedlek titeket. De ne szóljatok, társaitoknak a jelenlétemről. Mert ha látom, hogy jönnek, akkor kedves Eric, és Victor, ti halottak lesztek.

- Honnan tudtad a nevünket? - kerekedett el Victor szeme.

- Rá van írva hátulról a dzsekitekre.

  Elvezettek a bázisukhoz, és út közben folyamatosan rajzoltam a térképet. Mikor odaértünk, beesteledett, és elég fáradt voltam, úgyhogy hagytam, hogy lelépjenek. Belefirkantottam a teljes nevüket a füzetembe, és azt, hogy ha megöletnek, ki kell nyírnom őket. Elővigyázatosság. Megfordult a fejemben ugyanis, hogy álmomban megölnek, és akkor hátha eljönnek Forték, és ők akkor befejezik helyettem a munkámat. Nincs sok esély rá, de hátha. Egy ideig aludtam, úgy egy-két órát, de felébredtem, és úgy döntöttem, inkább teszek egy kis éjszakai túrát. A csillag pirosan fénylett. Már csak egy fehért kell találjak, és kész. A bázisuk körül tömegével voltak fehérek, de azért nem voltam őrült, hogy odarontsak. Inkább őröket kerestem, akik a szélén kószálnak. Lesben álltam, és feszülten figyeltem, hátha jön valaki. Aztán hallottam is a mocorgást. Muhaha! Jött, egy felfegyverkezett - mellesleg egész helyes - fiú katona, velem egyidős, egyedül.

  Céloztam, és lőttem. A golyó kilökődött a fiú testéből, de persze a seb lebénította az egész szervezetét. Puff. Eldőlt. Hirtelen teljesen megijedtem, és az eddigi hév, ami bennem volt, pillanatok alatt elszállt, látva a szenvedő, helyes arcú fiút.

- Jana Patton vagy, ugye? - nyögdécselt.

- Igen.

- Én Dan vagyok. Pontosan úgy nézel ki, ahogy Drew leírt. Téged keres - nyöszörgött kínkeservesen tovább.

- Az életed a kezemben van. Mondj egy okot, miért ne öljelek meg - tértem a tárgyra, hatalmas gombóccal a torkomban. Rettenetesen féltem.

- Mert Drew barátja vagyok.

- Ez édeskevés. Segíts bejutni a bázisotokba.

- Azt már nem!
- Akkor kénytelen vagyok megölni - a könnyeimmel küszködtem. Nem szerettem volna embert ölni.
- Drew komolyan szeret téged.
- Akkor miért csalt meg? Ő egy szívtelen féreg. Nem hiszek neked, ő még a saját anyját is gyűlöli!
- Tudom, hogy nem akarsz megölni. Kérlek Jana...
- Az ellenségnek nincs kegyelem - kezdtem el könnyezni. Remegett a kezem, és a pólóját lehúzva a számait kezdtem olvasni.
- Ne... - próbált ellenkezni Dan.
- Kilenc... Kettő... Három - kezdtem el olvasni a végzetes számokat.
- Ne, ne mondd tovább! - kiáltott erőtlenül.
- Nem mondom tovább, ha... segítesz. Azzal mindkettőnkön segítesz!
- Jó. Jó, csak várj egy pillanatot, meg kell nézzem, hogy vannak-e a bejáratnál. Adjad oda nekem azt a kütyüt a hátsó zsebemben van.
 Megfordítottam a testét, és kihúztam az érintő képernyős, GPS kinézetű szerkezetet. A fiú elkezdett pötyögni valamit.
 -Jó. Várjuk meg, amíg meggyógyulok, és akkor indulhatunk. Három óra maximum.
- Akkor már inkább aludjunk.
- Nem, este kell beosonnunk, mikor mindenki alszik.
 Sóhajtottam, de rábólintottam.
  Én naiv! Dan természetesen hívta a fehéreket, és jól leütött egy katona.
 Mikor felébredtem, egy cellában találtam magam, bezárva.
- Felébredt a Patton lány! - hallottam a mély hangot, a rács másik oldaláról.
  Mielőtt bármit is mondhattam volna, elhurcoltak, és elvittek egy másik szobába. A kezeim le voltak bilincselve, mozdulni sem tudtam. Az az átkozott Dan! Meg kellett volna öljem, ott helyben. Gyenge vagyok... - gondoltam. A bázisközpontba cipeltek- Én közben próbált résen maradni, hogy mi merre van. Feltérképeztem magamban a terepet, ahogy azt Forték elvárnák tőlem. Majd megérkeztünk, és találkoztam Drew Smith-el, újra. Sajnos most nem tudtam elfutni, ahogy előzőleg tettem, pedig elég csábító lett volna. De így, lebilincselve.. Maximum csak átrághattam volna magam a bilincsen, mint valami fogkoptató rágcsáló. Sajnos nem vagyok, és voltam rágcsáló, így farkasszemet kellett nézzek Drew Smith-el, aki a való életben darabokra törte a szívem, és most ártatlan mosollyal az arcán meredt rám.