- Üdvözöllek szerény hajlékomban, drága Jana - hajolt meg Drew Smith előttem, mintha itt én lennék őfelsége, majd körülnézett - Gyerünk, mindenki hajoljon meg előtte! Jana hercegnő megérkezett!
A terepmintás fiatalok meghajoltak előttem. Akaratlanul is elnevettem magam, pedig nem állt szándékomban. Drew megpuhított. Nem, erős kell legyek, nem nevetek, nem kedveskedek, úgy fogok viselkedni, ahogy Drew azt megérdemli: seggfej leszek vele, már ha sikerül. Elvégre valamennyire tetszik még nekem a fiú... Nem, neeem, nem szabad!
- Drew, erre semmi szükség. Én rab vagyok, le is van bilincselve a karom, és úgy nézek ki, mint aki egy lepratanyáról érkezett, és te, tiszta normális ruhában hajolgatsz előttem.
- Igen, mert a bilincsek nélkül megszöknél, azt pedig nem hagyhatom. De ha akarod, varrathatok neked hercegnő ruhát, és a bilincset pedig csillogó festékkel lefestetem. A lényeg, hogy maradj itt - mondta Drew, az utolsó mondatot egészen halkan, közelebb lépve hozzám.
- Nekünk nem kéne harcoljunk, csak képzeld el, Jana! - folytatta, és megfogta a kezem, elbűvölő mosollyal az arcán. Gyönyörű szemeivel az én szemeimbe nézett, amitől elpirultam - Csak mi ketten. Együtt.
- Undorító vagy - rántottam el a karom, még mindig halvány pírral az arcomon.
- Nem értem, hogy tudsz még mindig haragudni Hannah miatt!
- Hátba szúrtál! Inkább megdöglök, mintsem hogy a te fejedet kelljen bámulnom egész nap - mondtam, bár legbelül nem voltam ilyen határozott, mint amilyennek mutattam magam.
- Nem fogsz meghalni, ha rajtam múlik. Most pedig, vegyél egy forró fürdőt. Őrök, kísérjétek a fürdőszobámba. Habfürdőt, a hercegnőnek! - mosolygott rám a fiú.
- Fogd már be, és értsd meg, hogy nem vagyok hercegnő - kiabáltam, majd elhurcoltak az őrök.
Belöktek a tiszta fürdőszobába, ami jóval modernebb volt, mint a mi közös fürdőnk a feketéknél. Biztos Fortnak is ilyen kényelmes a fürdőszobája, úgy lenne a fair. Találtam fürdősót, meg mindenféle olajat, és tusfürdőt, testápoló krémeket, sampont, balzsamot. Már vártam, hogy végre megmosakodhassak, mert tegnap már elég büdösnek és koszosnak éreztem magam. Megnyitottam a csapot, és élveztem a víz csobogásának nyugtató hangját, és a forró vizet, ahogy a bőrömet melengeti. Órákig bent lehettem, majd megtaláltam a tiszta ruhát, a fürdőszobaszekrényen. Fekete, testhez simuló, könyékig érő egyszerű póló, fekete szoros farmer, és fekete bőrbakancs. A bakancs teljesen rendben volt, az én stílusom, ahogy a fekete szín is. De a testhez álló cuccokba viszont már kellemetlenül éreztem magam.
Kiléptem az ajtón, ahol az őrök jeleztek a kütyüjükön Drew-nak, aki pár perc alatt már itt volt.
- Remekül nézel ki. Indulhatunk vacsorázni.
- Veled? Azt már nem! Pláne nem ilyen ruhában - tiltakoztam.
- Pedig gyönyörűen nézel ki ma este, jól állnak a cuccok. Azt hittem, ez a te stílusod.
- A bakancs oké, de ez a póló... Komolyan, kicsi rám. Nagy a dekoltázsa, és rémesen szorít.
- Nem baj, kibírod. Nincs választási lehetőséged, értsd már meg! - emlékeztetett Drew.
Grimaszoltam egyet, és valami olyasmit mormoltam, hogy "gyökér". Semmi kedvem nem volt ezzel a seggfejjel vacsorázni, miközben a csapattársaim küzdenek a csatatéren. Inkább játszottam volna csapatban, mintsem hogy Drew Smith-el vacsorázzak. Menekülési terveket szövögettem, és ki is eszeltem egyet, sőt, kettőt, hogy legyen B terv is.
- Drew, kimehetnék a mosdóba?
- Ööö persze. Elkísérlek.
A mosdóban láttam, hogy nincs ablak, így jött a B terv. (Tudom, elég béna A terv, az ablakon kiszökés, de jobb nem jutott eszembe.) Amikor hat évesen, elsős koromban a mostoha anyám beíratott egy balettsuliba, megtanultam, hogy kell hánytatni magamat. Bizony, hogy vékonyok legyünk, hánytattuk magunkat, miután ettünk, elég beteg, tudom. Most is ezt tettem, hánytattam magamat, de nem azért, hogy kiálljanak a csontjaim, hanem hogy hányingert és rosszullétet tudjak színlelni, hitelesen. Kimentem a WC-ből, az ajtót nyitva hagyva.
- Drew, hányingerem volt és... - hátrafordultam. A kagylón ott volt a hányásom. Pfuj.
- Fúúj! Jobb lesz, ha elviszlek az orvosiba - mondta a fiú, és sietősen elindult.
Minden a terv szerint halad - gondoltam ravasz mosollyal az arcomon.
Bevittek az orvosiba, ahol lefeküdtem az ágyra. Ez az orvosi szoba sokkal tisztább volt, mint a feketéké. Az egész bázis sokkal modernebb volt, mint a miénk. Úgy tűnik a Játékmesterre nem jellemző a pártatlanság.
- Jana, tarts ki, ne hányd el magad. Mindjárt jön az orvos... megkeresem, pillanat.
Drew kisietett a szobából. A szobában én maradtam, és az ajtó túlsó oldalán őrök voltak. Az ablakok be voltak rácsozva. Lázasan keresgéltem egy fecskendőt, amibe beletölthetnék valamit. Találtam is, ahogy a temérdek mennyiségű sorba rendezett üvegcse között találtam altatót. Majdnem lelöktem egy üveget, de szerencsére sikerült elkapnom, mielőtt hatalmas csörömpöléssel eltört volna a földön. A fecskendők készen álltak, ugyanis kettőt is eltettem, plusz még három tartalék üveget, ha kifogynának. Ezeket mind egy zacskóra hasonlító táskába tettem, amit az orvosiba találtam. Készen álltam, kezdőzhetett az akció.
Kirontottam a szobából, és a két őrbe egyszerre lőttem a fecskendőt. Hirtelen felötlött bennem, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha az ő fegyverükkel csinálnám. Elpakoltam a fecskendőket, és elvettem a fegyverüket. A folyosó ezen rövid szakasza üres volt épp. Odasomfordáltam a sarokhoz, és leskelődtem. Két katona sétált, én pedig megvártam, még odaérnek hozzám, majd elő ugrottam, és gyorsan befogtam az egyikük száját. Majd az egyik fejéhez fegyvert szegeztem.
- Ha kiabálsz, lelövöm a barátocskádat - suttogtam fenyegetően.
A fiú bólintott.
- Merre lehet kijutni innen?
- Lerajzolom - vett elő a fiú egy tollat és egy papírt, és a falra helyezte a papírt. Elkezdte lerajzolni a terepet, folyosókat.
Megkérdeztem tőle pár dolgot, hogy melyik folyosó milyen szobákra nyílik, a fiú mit sem sejtve mindent kikotyogott. Így konkrét térképet szereztem a bázisukról, bár kicsit hiányosat. A fiúk jöttek velem, hisz kellett a túsz, ha valaki jönne. Egy nagy terembe értünk, ami tele volt katonákkal.
- Túszom van, túszom van! Ha nem engedtek ki, lövök! - kiabáltam.
A fehérek vacilláltak, majd utat engedtek nekem. Kijutottam, méghozzá sikeresen. Diadalittas arckifejezéssel csörtettem ki az ajtón. A túszokat elengedtem, és elkezdtem rohanni, mielőtt még egy nagy csapat katona rám rontott volna felfegyverkezve. Boldogan futottam be a rengetegbe, az erdő sűrűségébe. Szabadság!
Drew Smith pedig most biztos kénytelen lesz egyedül vacsorázni - kárörvendtem magamban.
Kiléptem az ajtón, ahol az őrök jeleztek a kütyüjükön Drew-nak, aki pár perc alatt már itt volt.
- Remekül nézel ki. Indulhatunk vacsorázni.
- Veled? Azt már nem! Pláne nem ilyen ruhában - tiltakoztam.
- Pedig gyönyörűen nézel ki ma este, jól állnak a cuccok. Azt hittem, ez a te stílusod.
- A bakancs oké, de ez a póló... Komolyan, kicsi rám. Nagy a dekoltázsa, és rémesen szorít.
- Nem baj, kibírod. Nincs választási lehetőséged, értsd már meg! - emlékeztetett Drew.
Grimaszoltam egyet, és valami olyasmit mormoltam, hogy "gyökér". Semmi kedvem nem volt ezzel a seggfejjel vacsorázni, miközben a csapattársaim küzdenek a csatatéren. Inkább játszottam volna csapatban, mintsem hogy Drew Smith-el vacsorázzak. Menekülési terveket szövögettem, és ki is eszeltem egyet, sőt, kettőt, hogy legyen B terv is.
- Drew, kimehetnék a mosdóba?
- Ööö persze. Elkísérlek.
A mosdóban láttam, hogy nincs ablak, így jött a B terv. (Tudom, elég béna A terv, az ablakon kiszökés, de jobb nem jutott eszembe.) Amikor hat évesen, elsős koromban a mostoha anyám beíratott egy balettsuliba, megtanultam, hogy kell hánytatni magamat. Bizony, hogy vékonyok legyünk, hánytattuk magunkat, miután ettünk, elég beteg, tudom. Most is ezt tettem, hánytattam magamat, de nem azért, hogy kiálljanak a csontjaim, hanem hogy hányingert és rosszullétet tudjak színlelni, hitelesen. Kimentem a WC-ből, az ajtót nyitva hagyva.
- Drew, hányingerem volt és... - hátrafordultam. A kagylón ott volt a hányásom. Pfuj.
- Fúúj! Jobb lesz, ha elviszlek az orvosiba - mondta a fiú, és sietősen elindult.
Minden a terv szerint halad - gondoltam ravasz mosollyal az arcomon.
Bevittek az orvosiba, ahol lefeküdtem az ágyra. Ez az orvosi szoba sokkal tisztább volt, mint a feketéké. Az egész bázis sokkal modernebb volt, mint a miénk. Úgy tűnik a Játékmesterre nem jellemző a pártatlanság.
- Jana, tarts ki, ne hányd el magad. Mindjárt jön az orvos... megkeresem, pillanat.
Drew kisietett a szobából. A szobában én maradtam, és az ajtó túlsó oldalán őrök voltak. Az ablakok be voltak rácsozva. Lázasan keresgéltem egy fecskendőt, amibe beletölthetnék valamit. Találtam is, ahogy a temérdek mennyiségű sorba rendezett üvegcse között találtam altatót. Majdnem lelöktem egy üveget, de szerencsére sikerült elkapnom, mielőtt hatalmas csörömpöléssel eltört volna a földön. A fecskendők készen álltak, ugyanis kettőt is eltettem, plusz még három tartalék üveget, ha kifogynának. Ezeket mind egy zacskóra hasonlító táskába tettem, amit az orvosiba találtam. Készen álltam, kezdőzhetett az akció.
Kirontottam a szobából, és a két őrbe egyszerre lőttem a fecskendőt. Hirtelen felötlött bennem, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha az ő fegyverükkel csinálnám. Elpakoltam a fecskendőket, és elvettem a fegyverüket. A folyosó ezen rövid szakasza üres volt épp. Odasomfordáltam a sarokhoz, és leskelődtem. Két katona sétált, én pedig megvártam, még odaérnek hozzám, majd elő ugrottam, és gyorsan befogtam az egyikük száját. Majd az egyik fejéhez fegyvert szegeztem.
- Ha kiabálsz, lelövöm a barátocskádat - suttogtam fenyegetően.
A fiú bólintott.
- Merre lehet kijutni innen?
- Lerajzolom - vett elő a fiú egy tollat és egy papírt, és a falra helyezte a papírt. Elkezdte lerajzolni a terepet, folyosókat.
Megkérdeztem tőle pár dolgot, hogy melyik folyosó milyen szobákra nyílik, a fiú mit sem sejtve mindent kikotyogott. Így konkrét térképet szereztem a bázisukról, bár kicsit hiányosat. A fiúk jöttek velem, hisz kellett a túsz, ha valaki jönne. Egy nagy terembe értünk, ami tele volt katonákkal.
- Túszom van, túszom van! Ha nem engedtek ki, lövök! - kiabáltam.
A fehérek vacilláltak, majd utat engedtek nekem. Kijutottam, méghozzá sikeresen. Diadalittas arckifejezéssel csörtettem ki az ajtón. A túszokat elengedtem, és elkezdtem rohanni, mielőtt még egy nagy csapat katona rám rontott volna felfegyverkezve. Boldogan futottam be a rengetegbe, az erdő sűrűségébe. Szabadság!
Drew Smith pedig most biztos kénytelen lesz egyedül vacsorázni - kárörvendtem magamban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése